Domenico Demarco hetvenhét éves, és zen szerzeteseket idéző letisztultsággal tolja be a kerek tésztát a forró sütőbe, immár ötven éve.
2010-ben volt szerencsém személyesen is megnézni ezt a kultikus helyet, és mesterét, és persze ettem a mester zseniális pizzájából is, és annyit mondhatok, hogy az a fajta kulináris élmény volt, amit nem felejt az ember és nosztalgiával gondol vissza rá (közben meg is bontottam egy százas csomag zsepit.) Akkor öt dollár volt egy szelet, nem tudom, hogy emelt-e árat azóta a brooklyni pizzások Gandalfja.
Az üzlet alig ötven négyzetméteres lehet, mindössze négy asztal van bent, de mindennél többet elárul, hogy ez a zug 1964 óta, vagyis ötvenegy éve folyamatosan nyitva tart. Ezzel a teljesítménnyel a Pizza Di Fara maga a megtestesült állandóság a világ egyik leggyorsabb városában.
A családi vállalkozásként működő intézmény az évek során számtalan díjban és elismerésben részesült, és többek között a befolyásos New York Magazine is a város legjobb pizzériájaként említette. Amikor ott jártam, a bolton kívül hosszú sor állt, derék brooklyniak, mint a pizzaisten elé járuló zarándokok várnak pizzájukra, miközben Mr. Demarco csendben gyártja a pizzákat.
A poén, hogy pontosan ugyanúgy csinál mindent, mint amikor ott jártam, mintha megállt volna az idő. Ez az öreg és az üzlete valami eredeti, a szó nemes értelmében vett amerikai dolog, olyat, amit nem lehet franchise-ba gyömöszölni, ugyanolyan egységekből álló lánccá silányítani, megismételni.
