Ha a karjára csatlakoztatnánk egy energiamérőt, valószínűleg öt perc után máris töltőre kellene dugni a szerkezetet. Novák Zalán kimeríthetetlennek tűnő erőforrásaira építve szinte habzsolja az életet.
Az Exatlon és a Farm VIP műsorokban mutatott játékával és teljesítményével országos ismertséget elért fiatalember egy bánatos őszi-téli reggelen is majd kicsattan az erőtől – ez abból a szempontból nem meglepő, hogy hivatalos orvosi igazolást tud felmutatni a hiperaktivitásáról. A realityspecialista energiabombával, a Wallis Motor egyik márkanagykövetével versenyekről, extrém edzésekről, tévés karrierről, életmentő műtétről és még a bajuszviseletről is beszélgettünk egy olyan cikksorozat keretében, amely az „elsőnek lenni” motívum nyomában jár. Ez ugye sok mindent jelenthet, többek között azt, hogy az illető valami kiemelkedőt, újat és értékeset hozott létre.
Edzés, tévézés, túra, kaland, futás, bringázás, munka, haverok, foci
– egy átlagembernek nagyjából egy heti beosztásába férne bele, ami Novák Zalánnak kis túlzással egy napi programját jelenti (amiben szerepel az alvás is, bár azt nem nagyon szokta erőltetni).
„Gyermekkoromban sem lehetett lelőni. Ha hétköznap heti öt napot nem voltam lekötve, már baj volt. Meg is állapították rólam, hogy hiperaktív vagyok” – válaszolja mindjárt a meglehetősen adekvátnak tűnő, energiaforrásai után kutakodó kérdésünkre, majd hörpint egyet a jó erős feketéjéből.
Folyamatosan szükségem van célokra, nem tudok a fenekemen ülni, vagy otthon lébecolni, mert olyankor felemészt a tudat, hogy ezt az időt hasznosan is tölthetném.
Túrázás súlyzókkal
Ez mind szép, de sajnos a testünk felhasználási ideje véges, előbb-utóbb kiteszi a stoptáblát. Ebből a szempontból úgy tűnik, Novák Zalán is emberből van, alkalmanként fogadni szokta a szervezete figyelmeztetéseit.
„Állandóan jelez! (nevet) Érzem, hogy néha túltolom az edzéseket. Heti hét-nyolc alkalom általában megvan, illetve egy száz kilométeres biciklizés – ilyenkor azért már feltűnik, hogy szükségem van két-három napnyi regenerálódásra.”
Mindez hatványozottan igaz lehet az egyik, meglehetősen bizarrnak tűnő edzésmódszerére után, mely szerint
tizenöt-húsz kilós súlyokat a hátán cipelve csatangol az erdőben.
„Amikor a Totem című műsort készítettük – aminek egyébként az elejétől fogva a kreatív csapatában is helyet kaptam –, az idő tájt nem volt időm, és a Covid miatt lehetőségem sem edzőterembe járni, a nézők pedig nem tudhatták, mire készülünk. Olvastam valahol egy amerikai fickóról, aki súlycipeléssel edzi magát. Kipróbáltam én is, és bár elképesztően kemény kardiónak tartom, ezzel a módszerrel upgrade-eltem magam.”
A sport szeretete családi szériatartozék Novákéknál, öccse például Nyíregyházán futballozik a hazai másodosztályban. A testvére által Zalán jobban belelát ebbe a világba, és bizony sok mélypontról is hall.
„Nem könnyű mentálisan kezelni, amikor gyerekkorodtól kezdve egy sportág teszi ki a mindennapjaidat, és lényegében az egész életedet. Viszont itt vagyok én, aki nem élsportoló, ugyanakkor fontos dolognak számít az életében a sport. Nem csupán egy sportágra koncentrálok, hanem azt csinálhatom, amit szeretek. Folyamatosan feszegetem a határaimat, és új célokat tűzök ki magam elé. Ez lehet akár hosszabb távú futásban, túrázásban vagy kerékpározásban, de beszélhetünk konditermi edzésről is.”
Hatosfalból a rekortánra
„Húsz-huszonegy évesen alacsonyabb szinten kézilabdáztam, leginkább a versenyszellem kedvéért. Egyik meccsen aztán eltört a csuklóm, nyolc hétre begipszelték a kezem. Akkor sem tudtam sokáig megállni mozgás nélkül, viszont a kézsérülést afféle égi jelként értelmeztem a váltásra. Tapolcáról származom, egyik nap lementem futni egy helyi atlétikaedzésre. Az ottani edző kedveltette meg velem az atletizálást, vele azóta is remek a kapcsolatom.
Olyan beállítottságú ember vagyok, aki ha valamit megszeret, onnantól kezdve folyamatosan azt nézi, milyen pozitív dolgokat hozhat ki belőle.
Tudtam, hogy nem ebből fogok megélni, és nem teszem fel rá az egész életemet, de hobbiszinten nagyon hasznos lesz számomra.”
Száguldott a cirkusszal
Mielőtt egyéni csúcsokat döntögetett volna rekortánon, megkapta álmai lehetőségét. Talán mondani sem kell, élt vele. Mert hát ki mondana nemet, ha a világ egyik legnagyobb sportbiznisze akarja leigazolni?
„Egy fix, éves szerződést kaptam a Formula–1-től. Logisztikusként alkalmaztak, eljutottam például Mexikóba, Abu-Dzabiba. Huszonegy évesen csapot-papot ott hagytam egy olyan álláslehetőség kedvéért, amire más talán egész életében vár. Nagyon jól kerestem, bejártam a fél világot. Rendkívül hálás vagyok ezért. Ettől a munkától kaptam a legtöbbet a karrierem során, úgyhogy egyáltalán nem bánom, amiért félbehagytam az egyetemet és vele együtt sok minden mást is.
Fiatalon bekerültem egy olyan rendszerbe, ahol harminc pluszosok dolgoztak; elképesztően magas volt a teljesítménykényszer, 120 százalékot kellett beletenni minden nap. Előfordult, hogy belecsúsztam tizenöt-tizenhat órás shiftekbe, de megtanultam, mit jelent a felelősség, és vannak elvárások, amiket teljesíteni kell.”
Tisztelet és munka
Más jellegű teljesítményt igényeltek a tévés realityk, melyeket egytől egyig imádott csinálni. Talán ez is hozzájárult a győzelmekhez, bár állítása szerint a Farm esetében hatalmas előnye származott abból, hogy majdnem öt hónapot Dominikán töltött.
„Amikor megláttam a piros és a sárga csapatot, első pillanattól kezdve tudatosult bennem, hogy előbbit mennyire erős karakterek alkotják. Konzervatív nevelésben részesültem, mindig az idősebbek tiszteletére tanítottak. Nyomban feltűnt, hogy Ambrus Attila hasonló közegből érkezett, és mennyi mindenhez ért. Az én tudásom ennél kevesebb, ezért evidens volt számomra, hogy odafigyelek rá. Igyekeztem úgy teljesíteni, hogy ne az legyen bennem, hogy majd szájkaratéval jutok előrébb. Első pillanattól kezdve imádtam az egészet. Napi sok órányi melót kellett belepakolni, amire azért volt szükség, mert ha beleteszed, akkor már nem tudnak támadni.
Azt támadják, aki nem csinál semmit.
Gyorsan alkalmazkodom, hamar megtalálom a nexust a másik emberrel. Viszont nehezen nyitok, magamról nem szívesen beszélek. A farmos taktikát tudatosan próbáltam felépíteni. Meg akartam nyerni a versenyt, de nem minden áron – például nem szövetkeztem senki ellen soha. Mentem előre, ám még a párbajnál sem izgultam, mert tudtam, hogy mindent megtettem. Egy nap huszonnégy órából áll, a tévéműsor maximum másfélből, tehát nem adhatja vissza az egész napos történéseket. A tévénéző ebből bizonyos időt láthatott csak, miközben a csapattársaim tisztában voltak vele, mennyi munkát raktam bele.”
Hála az elmaradt apai dicséretekért
Elszántság, stratégia, küzdeni tudás – ha lenne felkészítő tanfolyama a reality show-knak, alighanem az első óra első leckéjén ezt tanítanák az önmegvalósításukat kereső nebulóknak. De vajon hogyan lehet átültetni a műsorban megszerzett tapasztalatokat a mindennapokba? Zalán messziről indít.
„Úgy gondolom, egy felnőtt ember személyisége nyolcvan százalékban úgymond hozott. A maradékot az élethelyzetek és a hozzád legközelebb álló emberek alakítják.
Apukám – és ezért nagyon hálás vagyok neki – engem soha sem dicsért meg. Akármilyen jó eredményt értem el, sosem kaptam tőle dicsérő szavakat. A hátam mögött persze büszkélkedett a sikereinkkel, de mi erről a testvéremmel akkor nem tudtunk.
Ezzel akart motiválni. Pengeéles szituáció, hiszen egy gyerek ezt vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul éli meg, de szerencsére rám pozitívan hatott, és folyamatosan pozitív irányba húzta a karrieremet.
Ha valaki sikeres embernek számít a civil életben, az nem jelenti azt automatikusan, hogy egy ilyen produkcióban is kiválóan szerepelne. A hétköznapi siker egy jó mentális alap lehet. Amikor bekerülsz egy ilyen műsorba, különböző karakterekkel, eltérő élethelyzetből érkezett emberekkel találkozol. Nem egyszerű. Gyorsan kell akklimatizálódnod, és akár, ha úgy hozza a helyzet, fel kell venni a vezérszerepet. Ha ezt megteszed és netán egy csapat szereplését megsínylő rossz döntést hozol, a hierarchia máris borul… Kiszámíthatatlan egy ilyen reality. Valamennyit számít a hétköznapi életben vett sikeresség, de elég erősen dolgozik a szerencsefaktor.”
Célok a képernyőn
Állítja, a tévézést kizárólag úgy lehet csinálni, ha szereted. Csak a rövid távú anyagi vonzata miatt nem érdemes belevágni. Ambiciózusnak tartja magát, és hosszú távban gondolkodik.
„Folyamatosan próbálok tanulni és fejlődni. Szerepeltem az Exatlon-ban, megnyertem a Farm VIP-t, dolgoztam a Totem című műsoron, a Farm VIP 2-ben riporterként tűnök majd fel – igyekszem szélesíteni a tudásomat. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezt lehetővé teszik. Ha érzel magadban bizonyos potenciált, az alapból remek, de sajnos kevés, mert a csatornának is hasonlóan kell gondolkodnia rólad. És csak így érhetsz el valamit.
Szeretnék eljutni a hazai tévézés legmagasabb szintjére, ahol most a legismertebb műsorvezetők, játékmesterek, showmanek vannak – ehhez az alázaton kívül rengeteg tanulásra van szükségem, és persze legyen valaki, aki hisz bennem.
A két reality közül egyébként a Farm-ba vágna bele újra, ha tehetné.
„Abban a környezetben bármikor tudnék élni. Dominikát is szerettem, de a puritán körülmények közelebb állnak hozzám. Vidékiként hasonló közegben szocializálódtam, korábban is láttam élőben kecskét meg szamarat. Csodálatos dolognak tartottam, hogy kétkezi munkával lehetett sikereket elérni. A játék közben gyakran ábrándoztam arról, hogy ha új életet kezdenék, mezőgazdászként folytatnám. Találkoztam környékbeli gazdákkal, és nagyon megtetszettek az életkörülményeik. Stresszmentesen élnek, traktoroznak, munka után összejárnak átdumálni a dolgokat, élvezik az életet.”
Sokan kinevették és lebeszélték róla, pedig szerinte autentikus volt, illett a környezetbe. Mármint az óriásbajusz, amit a farmon növesztett.
„Amikor meglátták a producerek, azt hitték, odaragasztottam. Annyire idegennek tűnt az arcomon, hogy nem is értették” – meséli mosolyogva, és mielőtt felvetnénk az ötletet, hogy mi lenne, ha újra ilyen fizimiskával venné be a tévét, rögtön lekapcsolja a lelkesedés-barométert.
„Tetszik a movember projekt (a beszélgetés még november végén készült – a szerk.), de most nem lehet, mert vannak interjúim és tévés elfoglaltságaim, úgyhogy nem férne bele.”
Ahogy említette, a farmon ábrándozással teltek a játék közbeni a pillanatok, ugyanezt viszont nehéz elképzelni a megfeszített tempót, spártai erőnlétet és minimum Usain Bolt-i gyorsaságot igénylő exatlonos pályákon. Vajon mi járt Novák Zalán fejében, amikor a legnagyobb erőfeszítések és kínok közepette kellett jobbnak lennie a másiknál?
Spoiler: semmi.
Amikor ott állok a rajtnál, akkora adrenalin-löketet kapok, hogy nem érzek semmit.
„Se fájdalmat, se érzelmeket. Csőlátással megyek előre. Gyakran épp emiatt fordulnak elő sérülések, mert verseny közben észre sem veszem, ha beverem valamimet. A befejezés után öt-tíz perccel, nyugalmi állapotban már beköszönnek a fájdalmak. Bevallom őszintén, hiányzik az Exatlon, elsősorban az az adrenalin, amit a versenyzés vált ki belőlem.
Mindezt annak ellenére mondom, hogy főként a sérülésekből adódóan rengeteg mélypontot éltem meg. Megsérült a combizmom, utána dengue-lázat kaptam. Hogy az meg micsoda? Szúnyogcsípéssel terjedő betegség. Nyolc napon át feküdtem egy kórházi szobában, napokig megmozdulni sem bírtam. Kizárólag paracetamol tartalmú gyógyszer jó rá, amit háromóránként adnak be vénásan. Úgy negyvenfokos lázzal jár. Amikor becsuktam a szemem, úgy éreztem, lángol a testem. Étvágyam sem nagyon volt, nagyjából nyolc-tíz kilót fogytam. Mentálisan is nagyon nehéz volt ezt feldolgozni, és persze arra is ügyelnem kellett, hogy a másik csapat tagjai ne lássák rajtam a betegség okozta gyengeséget. Valahogy csak sikerült, mert ezt követően csapatkapitánynak választottak.
Hirtelen jött fékezések
Nincs híján az egészséges önbizalomnak, amiből azért nem árt valamennyi, ha az ember elindul egy ilyen vetélkedőn. De vajon győztes típusnak tartja magát?
„Többféle oldalról meg lehet közelíteni. Például annak vallom magam, ha azt veszem alapul, hogy szeretek nyerni. De megtanultam veszíteni is. Tudok tanulni egy vesztes szituációból azért, hogy jobb legyek. Általánosan nézve a válaszom: igen. Ami pedig a kudarcokat, egészen pontosan azok feldolgozását illeti, gyerekkoromban még nem nagyon ment.
Jó géneket örököltem, szerencsére eszem is van. Ha gyerekként úgy éled meg az iskolai versenyeket, hogy jó vagy, az remek visszaigazolás. Viszont ha ennek ellenkezője történik, mondjuk lemaradsz egy futamon, vagy a kidobóson te állsz a sarokba és először esel ki, akkor viszont mentálisan ledörzsöl. A gyerekkori háttér tehát – még ha később esetleg sikerül is befutnod – erőteljesen befolyásolja a jövődet. Nagymértékben függ, ki mit élt meg az élete során, kellenek a pozitív élmények mellett iszonyatosan nagy pofonok is.”
Pofonból pedig jutott neki bőven. Tizenkilenc évesen félrekezelték az orvosok. Azt hitték, refluxa van, miközben bakteriális fertőzés támadta meg a gyomrát. Életmentő műtétet végeztek el rajta, amit hat hónapig tartó lábadozás követett.
„Életrevaló csávóként – akinek szinte minden összejött addig – egyik napról a másikra ez hirtelen igazi kéziféket jelentett. Hálás vagyok a szüleimnek a mai napig – anyukám például afféle személyi pszichológusként pontosan tudja, melyik pillanatban melyek azok az intelmek, amik hatnak rám. Akkoriban kicsit úgy éreztem, kezdek elszállni, azt hittem, nekem mindent lehet. Az esetet viszont hatalmas pofonként éltem meg, és vissza kellett vennem kettővel. Jókora fordulópontot jelentett az életemben, és jelentős személyiségváltozáshoz is vezetett. Velem együtt a környezetemben élők is pozitív irányú változást észleltek.”
Őrültek mindenhol
Bármilyen furcsán hangzik, de szokott néha pihenni is. Ilyenkor a kanapé és a távkapcsoló segít a feltöltődésben. No meg az angol foci.
„Lazításként legszívesebben meccseket nézek. A Premier League-et szeretem leginkább, Jürgen Klopp a kedvenc edzőm, és szimpatikusak számomra a Liverpool által képviselt értékek. Kedvelem Cristiano Ronaldót is, nagyon sokra tartom azt az iszonyatos mennyiségű munkát, alázatot és lemondást, amit a pályafutásába beletett. Harminchat évesen még mindig a topon van, számomra ez egészen elképesztőnek tűnik. Az ilyen embereknek valóságos őrültnek kell lenniük.”
Ha már őrültség, ő sem kopogtat be érte a szomszédba. Kipróbált már egészen hajmeresztő dolgokat is.
„A legdurvább talán hegyről lejövetel volt Ausztriában teleszkópos bringával. Soha életemben nem féltem úgy, mint akkor a lefelé száguldásnál. Elöl-hátul húztam a féket. Egyszer lejöttem, aztán pihentem húsz percet, miközben azt gondoltam magamban, nem fogok gagyizni, felmegyek még egyszer. Remegő kézzel jöttem le másodszor is, úgyhogy írtam a haverjaimnak, figyeljetek, részemről ez ennyi volt, élvezzétek nyugodtan, én most inkább beülök a kocsiba” (nevet).
Adrenalinhuszárnak tartom magam, de azért tudom, hol kell meghúzni a határvonalat.
Hely(é)re került
Amikor a jövőt – és vele együtt a múltat –firtatjuk, visszakapcsol hatosból legalább két fokozatot. Meglepően realisztikusan gondolkodik.
„Gyerekkoromban afféle álmodozó voltam. Luxusjachtokban, Ferrarikban láttam magam. Mára ez tovaszállt, mondhatni realista lettem: nem is gondolkodok ilyeneken, nem élek már álomvilágban. Pár év óta van önkritikám, és bevallom magamnak, ha rossz vagyok. Ez az egyik legfontosabb szerintem, hogy az ember tudja magát helyre tenni. Éljen a jelenben! Persze szükség van álmokra, de azért reális célok kellenek.”
Nagykövet
Fennállása során a Wallis Motor mindig is a tökéletességre törekedett, ezért nem meglepő, hogy olyan egyéniségeket választott márkanagykövetének, akiknek a DNS-be van kódolva, hogy a legmagasabb szinten teljesítsenek.
Akad közöttük étteremtulajdonos, motorversenyző, színész, stílusguru, séf, Grand Slam-győztes, és még sorolhatnánk. Sok mindenben különböznek egymástól, de mindannyian újítók, értékhordozók, és saját területükön mindannyian kiemelkedőt nyújtanak.
A tehetségük, a hozzáállásuk, az életükben elért győzelmeik olyan történetek, amelyekből egyszerre lehet tanulni és erőt meríteni. Olyan elismerésre méltó sztorik ezek, amelyek jobb teljesítményre inspirálnak minket, arra, hogy értéket teremtsünk, hogy valamiben a legjobbak akarjunk lenni, és mindezt magabiztosan, stílusosan és sportos lendülettel tegyük.
(Fotó: Donkó Péter)
A cikk elkészítésében együttműködő partnerünk volt a Wallis Motor.