Elöljáróban annyit elárulok, hogy nem feltétlenül könnyű, de nem lehetetlen küldetés, igaz, nem árt, ha nem először látsz akadálypályát.
Az elmúlt években többször hallottam kollégáimtól, hogy el kéne indulnom a Ninja Warriorban – ez az a show-műsor, inkább ügyességi vetélkedő, ahol egy monumentális akadálypályát kell legyőzni kis túlzással élve majdhogynem emberfeletti teljesítménnyel. Persze a fejükben teljesen logikus volt ez a felvetés, hiszen egészen sportosnak tűnök – gondolhatták: aki annak tűnik, az viszonylag nagyobb eséllyel képes végigügyeskedni magát valahogy egy ilyen akadálypályán is. Ez pedig most megvalósult, már abban az értelemben, hogy
kipróbáltam magam nem is egy, hanem rögtön három Ninja-pályán.
Némi háttérinfót azért adok magamról, hogy ne lehessen élből lebalekozni, amiért betettem a lábam a Mammutban található, boulderezők* mekkájaként is emlegetett Gravity Boulder Barba, hogy aztán nekimenjek a több hónapig tartó felújítás és bővítés egyik eredményének – ez lenne ugye a már említett Ninja-pálya, vagyis mind a három.
* A boulderezés a sportmászás egyik ága, amit szabadban természetes sziklán, vagy teremben, mesterséges fogásokon és sziklaalakzatokon egyaránt űzhetünk. A mászás rendszerint alacsony magasságban történik, sportmászó beülő és kötél nélkül, a talajra érkezést, vagy az esetleges esést bouldermatrac (crashpad), mászóteremben biztonságos, fél méter vastag szivacs tompítja.
Szóval nem áll messze tőlem a mozgás: hatéves korom óta sportolok, ez azt jelenti, hogy 30 éve – kisebb megszakításokkal, de – szerves része az életemnek a rendszeres testmozgás. Közel tíz évig versenyszerűen szertornáztam (mentek a szaltók előre-hátra meg az ehhez hasonlók mindenféle tornaszeren), majd fociztam rövid ideig, volt, néha még most is van egy kis boksz, az úszás és a jóga továbbra is megvan, valamint ezek mellett – isten tudja, mióta – nyomom a saját testsúlyos edzéseket (heti ötször egy óra hosszat), plusz elvileg a sportmozgások technikai végrehajtásának és anatómiájának elméleti és gyakorlati alapjaival is rendelkezem, merthogy hivatalosan testnevelő tanár vagyok, végzettségem alapján legalábbis. Mindez persze nem önfényezés akart lenni, szimplán csak azt igyekeztem érzékeltetni, hogy egész széles palettán mozognak a sportképességeim és -készségeim, illetve – talán minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy – az átlagnál kiterjedtebb a mozgáskultúrám és jobb az erő- és (erő-)állóképességem, azaz edzettebb vagyok, és talán könnyebben feltalálom magam egy új, esetleg váratlan sporthelyzetben.
Mire jutottam a felnőtt játszótéren? Előbb inkább mutatjuk!
A Ninja-pályák területére lépve rögtön azt vizslattam, mi lehet az az akadály, ami kifoghat rajtam. Bevallom, nem annyira láttam olyat, amiről azt gondoltam, hogy teljesíthetetlen lenne számomra, sőt, igazából úgy éreztem, hogy ez nem is akkora kihívás, és viszonylag könnyen és hamar le fogom tudni. De nem.
Az arcom fokozatos eltorzulása és egyre esetlenebb mozgásom volt a bizonyítéka, hogy azért nem olyan egyszerű feladat a három, egyenként négy feladatból álló, különböző nehézségi fokozatú pályán végigmenni.
Persze egyik sem teljesíthetetlen, de azzal, hogy mindegyik más karakterisztikájú, a készségeid és képességeid különböző tárházához kell nyúlnod – már ha rendelkezel azokkal, amik éppen az aktuális feladathoz kellenek. Elárulom, ha nem, akkor maximum erőből lehetséges megoldani, abban viszont annyira el lehet fáradni, hogy simán előfordulhat, hogy nem marad benned kraft a következő feladathoz/pályához/a végére.
A három pályát én valahogy így sorolnám be:
- Az első kifejezetten kezdőknek való – ezt igazából bárki végig tudja csinálni, csak oda kell figyelni. Itt inkább a koncentráción és némileg az egyensúlyérzéken van a hangsúly, mintsem az erőnléten. Én azt mondanám, hogy a nyolcévesek már nyugodtan kipróbálhatják.
- A második pálya a haladó szint – ezt sem lehetetlen teljesíteni, valójában erőből megoldhatóak a feladatok, viszont – ahogy fentebb is írtam – ebben az esetben kissé elkészül az ember az erejével, de azért nem annyira, hogy ne akarjon még egyszer nekifutni, vagy a következő pályára átmenni.
- A harmadik pálya a legnehezebb, hívjuk pró szintnek – itt azért már több dolognak is a birtokában kell lenned, hogy letudd: koncentráció, egyensúlyérzék, erő, (erő-)állóképesség, ügyesség és kellő bátorság.
Fontos! Mielőtt bármelyik pályának nekivágsz, melegíts be, mozgasd át az egész tested! Kábé öt percet vesz el az életedből, cserébe nem húzódsz meg az első akadálynál.
Azzal, hogy több opció közül választhat az ember, mindenki megtalálhatja a saját szintjének megfelelő pályát, amin az akadályokat akár még tovább is lehet nehezíteni, de nem annyira, hogy az a következő szintű pálya bármelyik feladatnál nehezebb legyen – lényegében olyan, mintha egy nagy ugrás helyett több apró lépéssel készítenéd fel magad a következő pálya nehézségeire.
Vagyis nemcsak egy pályára szól a belépőd, hanem mindegyikre, és persze össze is lehet fűzni őket – ugye én is ezt csináltam –, egyben lenyomni viszont az edzettebbek számára is fárasztó. Ha pedig arra játszol, hogy rendszeresen eljársz és majd jól kiismered a pályákat, akkor ki kell hogy ábrándítsunk, nem lesz rá időd, merthogy előreláthatólag havi rendszerességgel variálják majd meg az akadályokat.
De ha már nem a pálya ellen versenyzel, mert már mindegyiket megcsináltad, akkor saját magad ellen, pontosabban az idő ellen küzdhetsz meg, a belépő mellé ugyanis kapsz egy műanyag karórát, amit a regisztráció után a pályák elején és végén tudsz lecsippantani, az időd pedig a terem falán elhelyezett kijelzőn jelenik majd meg.
Apropó, idő. A végtelenül türelmes és hozzáértő segítőm, Agócs Tomi tippjeinek és tanácsainak köszönhetően kábé egy-másfél óra alatt mentem végig a három pályán.
Hozzátenném, ebben benne volt az is, hogy többször nekifutottam egy-egy akadálynak, hogy más technikával és/vagy nehezített verzióban is teljesítsem, és mert persze én is bénáztam eleget. Az biztos, hogy Tomi útmutatása nélkül valószínűleg legkésőbb az utolsó pálya első feladatnál megakadok – ez volt az, amikor két plexi lap közé kellett úgy beugornom egy trambulinról elrugaszkodva, hogy a két lábammal és kezemmel megtámasztom magam és így haladok előre a levegőben az üvegfolyosón keresztül, míg el nem érem azt a zónát, ahova már talajt foghatok. A végtelenül türelmes és hozzáértő segítő természetesen nem csak az én kiváltságom volt, mindenki mellett ott lesznek, ami egyrészt azért jó, mert így a megoldhatatlannak tűnő feladatokat is le tudod győzni, másrészt pedig egészen biztosan nem töröd össze magad – mindenki megnyugtatása érdekében mondom, hogy erre elég kicsi a valószínűség, mindenhol szivacs van, és nem csak a talajon.
És igen, írtam, hogy torzult az arcom, egyre esetlenebbé vált a mozgásom, és hogy elfáradtam a végére, de ettől még – és ez a legjobb az egészben – mindegyik pálya élvezhető és mindenkinek kijut az „igen, megcsináltam”, vagy az „azta, nem is gondoltam, hogy meg tudom csinálni” érzésből.
Nyilván léteznek a Gravity Boulder Bar Ninja-pályáinál is nehezebbek, de az tökéletesen átjött, hogy ha soha életedben nem próbáltál az aktuális akadályhoz hasonló feladatot, vagy nincs valaki, aki tippet adjon, hogyan lehetne megcsinálni, akkor igencsak nehéz helyzetbe kerülhetsz mondjuk a tévében látott Ninja Warriorban, ahol elvileg a versenyzők egyszer próbálkozhatnak, úgy, hogy előtte ki sem próbálhatták a pályát.
Nekem, a sportszerető, rendszeresen mozgó és egészen edzett embernek ez az élmény 10/10 volt, ráadásul egy nem is túl laza erősítő edzéssel is felért
– ja, és nem utolsó sorban az ott dolgozók egytől egyig jófejek és segítőkészek, ami még komfortosabbá teszi a helyet és így az élményt is.
A Gravity Boulder Bar tervei között szerepel, hogy szerveznek majd Ninja-edzéseket, illetve Ninja-versenyeket gyerekek és felnőttek számára, valamint, hogy heti rendszerességgel hirdetnek meg mindenféle Ninja-kihívásokat, de ezekről a Facebook- és az Instagram-oldalukon tájékozódhatsz a későbbiekben. Egyébként minden infót ITT megtalálsz róluk.