Ülünk a Deákon Misivel, iszogatjuk a sportfröccsöt, amikor befut egy angol legénybúcsús társaság. Helyből berendelik a szokásos kör Jack-kólát, és az ezres visszajárót meg sem várják. Lehet, hogy a srácok otthon benzinkutasként nyomják az ipart, de itt tutira elkapja őket a röhögőgörcs, amikor meglátják, hogy a londoni hat eurós sör áráért Budapesten simán be tudnak fektetni valami menő koktélba egy nem is annyira olcsó helyen.
Ennek annyira örülnek, hogy az egyikük nekifutásból hasoncsúszik egy kellemeset az Akvárium víztől nedves lépcsőjén, miközben a többiek vihogva kattintgatják az Instára valót. Kifelé menet még éppen nem nyúlnak alá a bejáratnál ácsorgó kedves magyar lányoknak, aztán eltűnnek az éjszakában.
Aki érzett már frusztrációt a vadregényes keleten kiskirályt játszó angol ifjak miatt, tutira elgondolkozott azon, milyen lehet egy fél havi fizetésből napokig úgy szórakozni, mint egy celeb. Mi tagadás, ahogy nézzük a vízben fetrengő hülyegyereket, nekünk is eszünkbe jut, hol tudnánk reprodukálni ezt az életérzést. Kijev! – szakad ki az ötlet Misi homloklebenyéből, és pár perc múlva már mindketten a mobilunkat markolásszuk olcsó repjegy után kutatva.
Ne menj oda kisfiam!
Ukrajnában háború dúl, szokás mondani, meg aztán mindenki hallott már ezt-azt a híresen kellemetlen módszerekkel operáló ukrán maffiáról is, így keleti szomszédunk valamiért nem annyira kedvelt túristacélpont. Az utazás előtt le is fektetjük az egyetlen és legfontosabb követendő szabályt: ha belénk állnak, visszavonulunk. Akkor is, ha már erősre ittuk magunkat, akkor is, ha egy törpe vagy egy hurkapálcika jön nekünk, akkor is, ha emiatt beégünk néhány csaj előtt. Egyébként sem szoktunk balhézni, ezért biztosak vagyunk benne, hogy ez simán menni fog.
A háború messze van – gondoljuk, a maffiának meg komolyabb dolga is akad, mint két jófej magyar vegzálása, szóval zéró parázás mellett szállunk fel a gépre, ami egyenesen a kijevi nemzetközi repülőtéren enged minket szabadjára.
Ha csak egy tippet fogadsz meg ebből az élménybeszámolóból, az legyen ez: messzire kerüld el a taxikat! Helyette már jó előre töltsd le a szép emlékű Ubert, és használd azt! Egy kisebbfajta spoiler már így az elején: négy nap alatt alig sikerül harmincezer forintot költenünk, úgy, hogy mindenhová (!) Uberrel megyünk.
Ezt persze még a reptéren nem tudjuk. Vándorlunk egyik hiénától a másikig, és már kezdjük elfogadni, hogy itt bizony tényleg 500 hrivnyáért (nagyjából 5000 forint) fogunk bemenni a belvárosba, amikor egyszer csak mellettünk terem egy helyes ukrán menyecske, és tört angolsággal így szól: Srácok, úgy látom nem árt nektek némi segítség.
A tanácsára lehúzzuk az említett alkalmazást, így az út a szállásra végül alig kerül 130 hrivnyába, grátiszba a hölgy kérés nélkül pattintja a telefonszámát. Tanyának hívják, és szombat este az egyik barátnőjével egy karaoke-buliban múlatja az időt. Ha épp ráérünk, csatlakozhatnánk. Mindezt egészen konkrétan zéró erőfeszítés mellett, tíz perccel az érkezés után sikerül elérni.
Jó lesz ez, komám – jegyzi meg Misi, nekem pedig nincs okom vitatkozni.
Brutalizmus!!
Az első sokk: Kijev szép. De nem úgy szép, mint egy új traktor, hanem úgy szép, hogy leesik tőle az állad. Persze, elsősorban bulizni jöttünk, és nem is akarom most előadni az idegenvezetőt, helyette a következővel foglalnám össze ilyen irányú tapasztalataimat: a Majdan tér mellett lévő szállásunktól elindulva egy másfél órás séta alatt annyi történelmet kapunk az arcunkba, hogy alig térünk magunkhoz.
Aranykupolás katedrálisok, lenyűgöző kilátás a Dnyeperre egy ápolt és békés parkból, és olyan roppant épületek, hogy az embernek az a benyomása, mintha az egészet egyetlen gránithegyből faragták volna ki szorgos munkáskezek.
Eláll a szavunk, és még mindig nem telt el két óra azóta, hogy kiestünk a repülőtér ajtaján.
A Majdan tértől a belvárosba vezető út ráadásul valamilyen rendezvény miatt teljes szélességében le van zárva, mindenhol hemzsegnek a népek, minket pedig magával ragad az érzés, hogy ezt az egészet direkt rendezte így nekünk a sors.
Másnap megnézzük a talapzattal együtt 102 méter magas Anyaföld emlékművet, és eközben sem bírjuk becsukni a szánkat. A szobor környéke ráadásul hadtörténeti kiállítás is egyben, az élmény pedig így annyira autentikus, hogy lelki füleinkkel szinte halljuk a mozgalmi indulót. Nem tudunk hatásosabb jelzőt ennél: az ukrán főváros monumentális.
Csapjunk a borscsba!
A Majdan téren felállított I love Kyiv installáció mellett három csinos lány, az egyikük épp a kamerának pózol, majd az egyik képhez pajkosan megemeli a szoknyáját. Tökéletesen kerek popsin esik hasra a késő délutáni nap sugara, mi pedig tényleg igyekszünk nem belebámulni a szituba, de szó szerint ledermedünk a látványtól. Képzeld el az érzést, amikor megpillantod egy gyönyörű nő meztelen képét a kedvenc napilapod sportrovatában! Érzed, hogy a dolog nem teljesen helyénvaló, de nem tudod levenni róla a szemed.
Az élményt egyelőre további intézkedés nélkül a zsebünkbe csúsztatjuk, ugyanis korgó gyomorral nehéz jó arcnak lenni. Elhatározzuk, hogy első este a Magyar Ház nevű étteremben fogunk kajálni, ami arról híres, hogy nem rég rendesen kiakadt itt az ukrán szociálpolitikai miniszter, Natalija Fedorovics, amiért a pincérek csak magyarul voltak hajlandóak megszólalni. Nos, azóta vagy teljesen lecserélték a személyzetet, vagy ez a hír hatalmas kacsa, ugyanis a pincérekkel nem hogy magyarul, de még angolul is csak nehézkesen tudunk kommunikálni. Ezt leszámítva a kaja nem rossz, és a pálinka is hasonlít nyomokban arra, amihez itthon szoktunk hozzá.
Egy dolog azonban azonnal szemet szúr: nevetségesen olcsón tömjük tele magunkat. Kijev annyira olcsó, hogy két nap után már úgy rendeljük az italt, hogy meg sem nézzük az árát. Ha az Alchemist Bar nevű koktélbár Budapesten lenne, egy egyetemista valószínűleg egyetlen este alatt a seggére tudna verni a havi ösztöndíjának. Itt azonban más a helyzet. Itt egész éjjel úgy kortyolgatjuk a Harvey Wallbangert, hogy közben eszünkbe sem jut minden kör után csekkolni a pénztárcánk tartalmát.
Az utolsó napon kisebb sokk ér minket a Vatra nevű steakhouse-ban. Fejenként eszünk egy borscsot, egy olyan bélszínsteaket, hogy az emlékétől még hónapokkal később is legördül egy örömkönnycsepp az arcomon, egy sajttortát és két korsó sört, mindezt alig 5000 forintért per kopf. Erre már tényleg nem találunk szavakat.
Gerappa!
Az estét rendesen meg akarjuk nyomni, ezért napközben elsétálunk a Kijev partyközpontjaként emlegetett Arena Citybe, hogy felmérjük a helyet. Amint odaérünk, azonnal levágjuk, honnan a hírnév. Egy igazi komplexumról van szó, melynek hatalmas belső udvara körül egy rakás diszkó és koktélbár ásítozik egymás hegyén-hátán. Délután három van, és az egyik clubból egy zavart tekintetű csaj tántorog éppen kifelé, a nyomában egy üvöltöző izomaggyal. Ahogy sétálunk tovább, egy pénzváltó mellett vezet az út, melynek ajtaján hatalmas csapott vérfolt éktelenkedik. Valakinek úgy 12 órája itt rendesen megvakarták az orrát.
Nem vagyunk meggyőzve, ezért aznap estére inkább a Carribean Club mellett tesszük le a voksunkat. Az Uberből kiszállva egy kicsit megszeppenünk, ugyanis a klub bejárata előtti csoportosulás átlagéletkora ránézésre olyan ötvenre tehető. Végül bizonytalan léptekkel bemegyünk, a kapunál átvizsgálnak minket, leszurkoljuk a körülbelül 2000 forintos beugrót, aztán elkerekedik a szemünk.
A hely valamikor revüszínház lehetett, míg át nem építették diszkóvá. A belső tér emiatt elképesztően stílusos. A pultnál berendelünk egy-egy Long Island Ice Tea-t, aztán várjuk, mi sül ki ebből. Éjfélre a hely már rendesen tele van, és ismét beüt a szokásos fles: csak kapkodjuk a fejünket, annyi a csinos lány.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon könnyen találkozhatsz olyan hölgyekkel, akik csak akkor hajlandóak közelebbi ismeretségbe kerülni veled, ha előtte kötsz velük egy szóbeli szponzorációs szerződést. Egyes élménybeszámolók szerint bizonyos szórakozóhelyeken a csajok 80 százaléka így keresi a lakbérre valót, és bár ezt a statisztikát nem tudjuk hitelesíteni, de tény, hogy mi is belefutunk néhány ilyen szituba.
Éjfél körül egy barna csaj hirtelen szerelmes lesz Misibe, amit pánikszerű autórendelés követ. Amikor hajnalban visszaérek a szállásra, a hálóból kiszűrődő nyögdécselés jelzi, hogy a konyhában leszek kénytelen leheveredni. Egy fél óra múlva Misi pucér seggének látványára ébredek. Turkál valami után a hűtőben, majd kivesz egy üveg ásványvizet, és megint eltűnik.
Kicsivel később újra felébreszt, de ekkor már a csaj is ott áll az ajtóban az ujjait tördelve. Hívjak egy Ubert a lánynak, arra kér, mondom, persze, aztán miközben azt nézzük, hogy a hölgy már harminc kilométert utazott, de még mindig nem ért haza, Misi elmeséli, mi történt. Úton hazafelé a csajról kiderült, hogy pénzes mulatság, de ekkor már a havernak nem volt kedve visszafordulni. Aztán az este folyamán annyira érezték a bugit, hogy a kis hölgy kijelentette, ez neki az első ilyen akciója, és mégsem kér érte pénzt.
Hős vagy, barétom! – csettintek elismerően, amikor hirtelen üzenet jön az újdonsült mátkától:
„Jaj, a pénzt meg elfelejtettem!”
A következő üzenetben megadja a számlaszámát is, és ez már annyira szürreális, hogy az agyam lekapcsol. Ez a második napunk. Szép.
Halálközeli élmény
Másnap este jelenésünk van. Tanya szinte félóránként megkérdezi, mikor érkezünk már, ezért puccba vágjuk magunkat, hívunk egy Ubert, majd a következő egy órában megtapasztaljuk, milyen érzés lehet, amikor az emberből akaratán kívül szervdonort csinálnak. A karaoke bár, ahol Tanya és barátnője múlatja az idejét, a belvárostól gyanúsan messze található. Egy rozoga Opellel érkezik a sofőrünk, aki nem is igazán vágja, pontosan hova is lesz a menet, de azért nagy lendülettel megindulunk arra, amerre a GPS terelget minket.
Elered az eső, az Opel ablaktörlője pedig hangos koppanással ütődik a szélvédő oldalának. Bocsánat, az ablaktörlő kicsit hosszabb, mint az ablak – mondja a srác, mi pedig inkább nem forszírozzuk a dolgot, már csak azért sem, mert közben bekanyarodunk egy sötét panelrengeteg kellős közepébe, amiről nekem azonnal a Motel című horrorfilm jut az eszembe. (Tudod, amiben gyanútlan diákokat filéznek ki unatkozó gazdagemberek szórakozásból.) Misi nem szól semmit, de szavak nélkül is nyilvánvaló, hogy a jókedvünket éppen agyonnyomja valami szörnyű előérzet.
Betonházak által határolt labirintusban bolyongunk, majd egy hatalmas fémkonténer által félig lezárt földútra fordulunk, és hirtelen elfogy előttünk az út. Kész, most jön Szergej és Iván, kinyitják nekünk az ajtót, és gyengéden berugdosnak minket a Ladájuk csomagtartójába, hogy egy lepusztult ipartelepen egy rozsdás százas szöggel vágják ki a májunkat... vagy valami ilyesmi.
De nem ez történik. A srác elnézést kér, valahogy visszatolat úgy száz métert, majd rákanyarodik egy olyan útra, ahol már van aszfalt és közvilágítás. El sem hiszem, de néhány perc múlva megállunk a Viktoriya Family Hotel parkolójában. A környék itt sem sokkal bizalomgerjesztőbb, de legalább már nem érezzük a pengét a torkunkon, úgyhogy kiszállunk és tárcsázom a randinkat. Kis kommunikációs bénázás után végre megjelenik Tanya, és beinvitál minket a hotelben lévő night clubba. Megmenekültünk!
Odabent dobhártyaszaggató zene fogad minket. A tánctéren valami elképesztő szexiség van folyamatban: három-négy ukrán bombázó énekelget – megjegyzem: nem is rosszul –, de rajtuk és Tanyáékon kívül a hely totálisan üres. Úgy fél óráig megy a „bocsi, nem hallottam, mit mondtál... ja igen, szerintem is”, mire végül a lányok is megunják a dolgot.
„Itt van a szobám a hotelban. Vegyünk valahol egy üveg bort, és folytassuk ott!”
Sexbomb!
Tapasztalataink alapján a kijevi lányok nem játszanak az emberrel idióta játékokat. Nyitottak, magabiztosak, tudják, mit akarnak, és tökéletesen tisztában vannak vele, mennyire észbontóan néznek ki.
A második nap délelőttjén a Dnyeper partján napozunk éppen, amikor mellettünk két bikinis csaj a homokban négykézláb pucsítva kezdi fényképezni egymást. Már meg sem lepődünk, csak szívjuk magunkba a látványt a napszemüvegeink tükröződő lencséi mögül. Itt ez megy.
Meg az, hogy szó szerint szórjuk a fejenként magunkkal hozott 250 euróból beváltott hrivnyát, de az csak nem akar elfogyni. Ezres nagyságrendű borravalókkal menőzünk, a legdrágább koktélokat toljuk, és mindenhová Uberrel megyünk, mégis, négy nap után egy akkora összeget kell visszaváltanunk a reptéren, amiből még simán kijön egy vastag éjszaka Budapesten.
Vasárnap reggel konstans vigyorral az arcunkon pakolunk össze a hazaútra. Kijev szállította, amit vártunk tőle, és még egy kicsit rá is dobott. Ha Segíthetek Géza lennék egy angol mekiben, és legénybúcsút akarnék szervezni a haveromnak, simán nem állnék meg Budapesten, hanem egy kicsit keletebbre tűzném ki a zászlót.
Ne menjetek Kijevbe!
Átgondolva a dolgot, simán jobb úgy, hogy már Ukrajna említésétől is rottyan a kevésbé bátor nyugati partihuszárok gatyája. Ha ugyanis tudnák, mennyire európai, mennyire barátságos és mennyire elképesztően szórakoztató város Kijev, az ég sem mentené meg az ukrán fővárost attól, hogy néhány év alatt egy elcseszett bulinegyedet csináljanak belőle.
Ezért zárásként lenne feléd egy tiszteletteljes kérésem:
Egyelőre csak a mi titkunk, mekkora muri egy kijevi hosszú hétvége. Ne verjétek nagy dobra, légyszi!