A napokban megnyílt Hegyvidék Harcosai Küzdősport Akadémiába lépve az egykori profi bokszolóba, Nagy Jánosba botlom. Még szerencse, hogy nem ökölvívó edzés vár rám az elkövetkezendő percekben, különben fennállna a csonttörés veszélye.

Helyette Rajcsányi Gergő korábbi világ- és Európa-bajnoki résztvevő dzsúdós ismerteti meg a velem együtt öt főből álló kezdő csoporttal ezt a napjainkban egyre divatosabb edzésformát, a Galba Zsolt kolléga által már alaposan bemutatott kettlebellt. Hogy szó szerint emlékezetes legyen mindannyiunk számára az első szertartás, arról egy sportcsatorna stábja gondoskodik, akik nyilván a mi foglalkozásunkon forgatnak riportfilmet.

Három füles golyót, azaz súlyzót kap mindenki. A hölgyek értelemszerűen könnyebbet, az urak nehezebbet. Gergő mellett cövekelek le, s rögtön flörtölni kezdek az egyik 16 kilós piros jövendőbelimmel. Húzom a számat, kicsit soknak érzem ezt a mennyiséget így elsőre, amikor közli, hogy nyugi, ez az övé, nekem bőven megteszi a fele annyit nyomó kis tünemény.

A bemelegítést követően sem érintjük meg, először nélküle gyakoroljuk az úgynevezett szumó-felállást. Sóval azért nem szórjuk be a ringet, de a többi mozdulat nagyjából hasonló: mintha egy kényelmes vécézéshez foglalnánk el a királyi trónt. Miután szinte tökélyre fejlesztjük a mozdulatsort, jöhet maga a kettlebell. Első gyakorlatként mi sem egyszerűbb, mint a megtanult mozgásformációval emelgetni a nyolckilós golyót háromszor tízes sorozatban. Az első kettő viszonylag gond nélkül és viszonylag szabályos mozdulatokkal lemegy, a harmadiknál megérkeznek a fájások – méghozzá a combok környékén.

A második feladat hasonló az elsőhöz azzal a különbséggel, hogy lengetést, vagyis eredeti kettlebelles nevén szólítva swinget végzünk: az ismert technikával felvett súlyzót a lábunk közé lengetve csípőből előre kinyomjuk. A penzum ugyanaz, mint az előző körben, viszont sokkal nehezebb szabályosan végrehajtani – nem is megy mindenkinek rendesen. Én például figyelmeztetést kapok, hogy ne a vállamból emeljem fel a cuccot, hanem csípőből, lendületből. Épp végeznénk a három adaggal, amikor a tévések kérdezik, hogy a Gergővel készített interjú kedvéért mi lenne, ha tolnánk még egy párat, hogy a tükörből a háttérben látszódjon, ahogy lengetünk, míg az edző szerepel. A kérés fogadtatása meglehetősen vegyes, mindenesetre reméljük, nem kell háromszor felvenni a beszélgetést…

Földre fekszünk, de nem pihenni! Egyszerre két kettlebellel dolgozunk, mindkét karral kinyomjuk a levegőbe, fejenként hatszor, mindezt természetesen három sorozatban. Figyelni kell a csuklónkra, nehogy hátra törjön és persze nehogy a mellkasomra zuhanjon, de ennek megfelelő odafigyeléssel nincs realitása. Kellemesen fárasztó gyakorlat ez a guggolásokkal ellentétben, aminek még mindig érzem a hatását a combomban.

A negyedik, záró összecsapást a hasizmunk ellen vívjuk. Player-sportágpróba történeti pillanat következik: megdicsér az edző, hogy jól csinálom! Ilyen eddig még nem fordult elő és ez nem a szakemberek hibája. Annyira jólesnek ezek a szavak, hogy egy–két felüléssel többet is teljesítek puszta lelkesedésből. 

A kisebb pihenőkkel megszakított egy óra hamar elrepül, a foglalkozásnak az immáron szokásosnak mondható nyújtás vet véget. Utólag talán nem ártott volna a combunkat kényeztetni még, mert távozáskor a lépcsőkön lemenetel valóságos kínszenvedés, úgy érzem magam, mintha egy kifejlett víziló ült volna előtte órákon át az ölemben.

Túl vagyunk rajta, annyira nem is volt vészes, bár erről a combjaim másként vélekednek. Gergő szerint ennek magyarázata a kezdőknek szánt visszafogott adagban keresendő. A haladók és a profik nehezebb súlyzókkal, nehezebb gyakorlatokkal kínozzák magukat, ilyen például a török felállás vagy a szakítás (snatch). Legközelebb talán szakítok rá időt.

(Fotók: Pálfi Balázs)