Nemcsak körbebiciklizni élmény a Fertő tavat, hanem körbeenni is. Vagy össze is lehet kötni a kettőt, ahogy mi csináltuk. Gasztro-bringatúra Burgenlandban.
A Fertő tó osztrák része körül lenyomott 80 kilométeres szerkesztőségi bringatúránk legfontosabb tanulsága, hogy enni-inni hatalmasakat lehet Burgenlandban, ahol egy évben 300 napot süt a nap, ezért minden évszakban nagyszerű úti célnak ígérkezik. Hiába tekertünk szorgalmasan, nagyon valószínű, hogy testünkben több kalóriával tértünk haza az útról, mint amennyivel kimentünk biciklizni.
Gasztroprogramunkat túránk támogatója-szervezője, a Burgenland.info állította össze, az alábbiak szerint:
Első este: vacsora Rustban a Buschenschankban.
Barátságos vidéki hangulatú étterem egy belső udvarban. Minden pincér magyar, mint nagyjából 90%-ban mindenhol errefelé – nyelvi nehézségek nincsenek. Nyelvi érdekességek annál inkább, hiszen az étlapon olyan fogások szerepelnek, mint a Fischpaprikasch, a Szegediner Krautfleisch vagy a Somlauer Nockerl. Ezek után természetesen ügyet sem vetettem az autentikusabban hangzó dolgokra; naná, hogy osztrák szegedi húsoskáposztát és somlói galuskát rendeltem! Muszáj volt.
És jó is volt. Mint az osztrák vidéki éttermekben általában, egyelőre itt is nyerésre látszanak állni a hagyományos értékek az újhullámos gasztróval szemben. Kompromisszummentes minőségű alapanyagok és zsír, só, cukor, fűszerek pont olyan mértékben, amennyi kell ahhoz, hogy az étel a szó klasszikus értelmében jó legyen. Jó is volt. A székelykáposztában (székely, szegedi: osztrák földről nézve már bizonyára részletkérdés az ilyesmi) a savanyú káposzta roppanós, a hús mócsingmentes, puha, de nem szétesett, szaft pedig annyi, hogy alig győztem tunkolni a kenyérrel. A somlóinak nem sok köze volt ahhoz, aminek mi ismerjük ezt a desszertet, de ettől még egy igen kellemes, sűrű csokiöntetben lubickoló puha tésztát kaptam, ami már pont nem hiányzott a kis sajtos-kolbászos-mártogatós krémes előétel és a szegedi-székely után, de mindent az olvasókért!
A többiek se panaszkodtak; vínersniclitől fogasfiléig mindenki messzemenőkig rendben lévőnek érzett mindent. Az ételekhez ajánlott hűvös fehérborokban tisztességes, tiszta ízű rizlinget, szürkebarátot és pinot blanc-t ismerhettünk meg, de a „ház borából” spriccelt fröccsökkel sem volt semmilyen probléma Tomi kollégánk szerint, aki ezt a rusztikusabb kísérőt választotta a vacsi mellé.
További info erre: www.buschenschankschandl.at
Reggeli: büféasztalról szállodánkban, a Hotel Katamaranban.
A kis hotel meglepően széles választékú büféreggelivel várt minket, nehogy már üres hassal induljanak el bringázni a vendégek. A tipikus minőségi szállodai kínálatból csak egy tételt emelnék ki: volt fügemustár a sajtokhoz! Jómagam ezt a sárgás, ikrás, bizsergetően csípős és mézesen édes holmit sajtok mellé már igen régóta kedvelem. Ha német nyelvterületen járok és van idő boltba menni, hozok is haza mindig egy-két üveggel. Két kollégám számára viszont újdonság volt ez a cucc. A sikerarány 50%-osnak tűnt; Tomi udvariasan nem beszélt a dologról többet, István viszont még le is fotózta a fügemustárral (Feigensenf néven tessenek keresni) körített reggeli sajttálacskáját, annyira tetszett neki a dolog:
Indult a tekerés, melynek során ebédig még önhatalmúlag beszúrtunk három apró kis extra tápanyag-beviteli aktust. Az egyik egy pohár csapolt büfé-sör volt egy egyszerű, bringaút melletti kocsmácskában. A márkájára már nem is emlékszem, de valami jellegtelen láger, pici pocsolyaízzel, hidegen, sok buborékkal talán 3 euró 20-ért. Rossz üzlet.
A második terven kívüli gasztroélményt egy olyan biciklispihenő adta, ahol a megfáradt bringásoknak többféle fajta cseresznyefát ültetett a figyelmes helyi turisztikai menedzsment.
Még pont szezon vége volt, és bár az alsó ágakról már mindent lelegeltek a tó körül hatalmas mennyiségben áramló kerékpárosok, kooperatívan sikerült lehajtani a felsőbb ágak végeit, ahonnan leszüretelhettünk jó pár marék nagy szemű, varázslatosan kukacmentes cseresznyét a bordóbb-édesebből és a feketébb-kesernyésebből egyaránt.
Egy-két tucat kilométerrel arrébb már annyira megszomjaztunk a sok cseresznyére, hogy muszáj volt beülnünk, a fene tudja már, melyik faluban is egy teljesen átlagos burgenlandi vendéglőbe egy korsó csapolt osztrák Gösserre, miután megmostam már akkor is igen vörös képemet a cuki kis helyi szökőkútban. (A Gösser a Brau Union söripari óriás márkája, a Brau Union legnagyobb részvényese pedig a Heineken. Szóval a Gösser kábé az az osztrákoknál, mint nálunk a Soproni.) Hideg, bubis, a maga egyszerűségében jó kis osztrák átlagsör volt, talán 4,50-ért korsónként. Ez van, ott ennyi.
Az ebéd a tó fölé épített das Fritzben várt minket,
Weiden am See-ben, egy helyre kísérős, elegánsan berendezett, puccos étteremben. A legmenőbb arcok saját kis Fertő tavi jachtocskájukkal érkeznek ide és a hely saját kikötőjében szinte a hajóról közvetlenül lépnek ki az asztalukhoz.
Burgenland azért (is) iszonyú jó hely, mert annyira igényesek úgy általában a minőségre a vendéglátásban, hogy a nívósabb helyeken se jobb, legfejlebb érdekesebb és persze drágább a kaja. Pont ezt tapasztaltuk a Fritzben is, ahol az én vadhús-fasírozottam vagy egy kolléga erdeigombás-mártásos sült én-már-nem-is-tudom-milyen madara nevében és ritkaságában persze, hogy különleges volt, de összességében semmivel sem éreztük kevesebbnek azokat a dolgokat sem, amelyeket korábban vagy később a kevésbé flancos helyeken kóstoltunk meg.
Még egy Gösser Illmitzben a hajókikötőben, majd komppal vissza Mörbischre, onnan tekerés haza Rustba, hogy még pont legyen idő lezuhanyozni és elballagni vacsorázni a időre foglalt asztalunkhoz
a közvetlenül a víz mellett lévő Katamaran étteremben (nem tévesztendő össze a hotellel).
Ugyanaz ismét: akármit kértünk, minden jól néz ki és minden finom, ha rántott hús, ha sült hal, ha párolt zöldség, ha főtt tészta, ha csak egy egyszerű előétel. Ez van: aki Burgenlandban egy étteremben ételt rendel, nem igazán tud hibázni. Meg aki egy tartalmas nyaralásra utazik oda, az se.
A jeges kávé pedig mindig tökéletes volt, mint Ausztriában kábé mindenhol.
Nagyon szeretném, ha indulna egy magyar állami turisztikai program, melynek keretében minden magyar vendéglátóst kiutaztatnánk akár csak Nickelsdorfig, ott vennénk nekik közpénzből egy Eiskaffét, megmutatnánk, hogy nincs benne jégkocka és az alján ropogós kristálycukor, van viszont fagyi és tejszínhab (tejszínből, nem valami növényi fáradtolajból), meg finom kávé, és hogy az úgy az, ami. És onnantól kezdve aki itthon jeges kávénak cukros, akcióshabsprés neszkávét ad el cukorral és jégkockával, azt nyugodtan fel lehetne négyelni és itt-ott kitűzni várak fokaira akár.