A Túró Rudi vagy túrórudi (a nagybetűs változat csak a terméknevet jogszerűen használó két gyártó, a Friesland és a Mizo rudijait illeti meg) abszolút magyar dolog, ahogy mi ismerjük, de az alapötletet egy ma is létező ex-szovjet termék adta. Ez a szirok; a mi rudinkhoz hasonló, csokis mázzal bevont túrómassza-hasáb, ami  lehetetlenül sokféle ízesítéssel készül. Teljes neve: глазированный творожный сырок, bevonatos túrós sajtocska. Az orosz rudi neve a sajtot és túrót (ami tejiparilag voltaképpen a legprimitívebb sajt) egyaránt jelentő сыр, sajt szó becézése. A cucc nálunk is kapható, akár online rendeléssel, akár orosz termékekre specializálódott üzletekben is lehet venni belőle.

Vettünk is. A szirok-toron kés alá került a natúr, a mákos, a csokis, a karamellbevonatos és a színes zselédarabokkal dúsított változat. Amiben mind egyformán különbözik a mi túrórudinktól: a vékonyabb bevonat, a lágy, szinte teljesen krémesített állag, a citromos aroma teljes hiánya – és a meglepően hosszú tárolási idő. A mi rögös túrósrudinkra jellemzően három hét körüli eltarthatósági időt ad meg a gyártó, míg

a szirok a papírja szerint hónapokig eláll – főleg, ha lefagyasztjuk, aminek lehetősége szerepel is a csomagoláson.

A Schwinn márkanév alatt forgalmazott szirok pontos származási helyét nem sikerült felderítenünk. A neten talált forgalmazóknál litván vagy német eredet szerepel a termék képe mellett, gyártó céget a csomagoláson nem találtunk. Az egyik hazai online shopnál mindenesetre rákérdeztem erre, de válasz még nem érkezett.

A Schwinn-szirokokon vigyorgó hosszú orrú figuráról viszont magamtól is tudom, hogy az nem Pinokkió, hanem Burattinó. Az eredeti olasz mesét a fából faragott kisfiúról Tolsztoj alaposan átdolgozta és még a főszereplő nevét is megváltoztatta. Kisgyerek-koromban legalább annyira szerettem Burattinó történetét, hogy még most is emlékszem: a csomagoláson mintegy a boldogság jelképeként magasba emelt édesség igazából egy csodás kis bábszínház ajtaját nyitó aranykulcsocska kellene, hogy legyen. Na de most már tényleg kóstoljuk meg ezt az orosz(?) rudit! Mit tud?

A kakaós-túrós édesség ehető, kellemes dolog a maga őseredeti valójában is. Az alapízzel nincs gond és az extra ízesítések is jópofák. A drasztikus krémesítéssel viszont sokkal kevésbé túrós, inkább tejszínes a szirok jellege. Bár a csokis bevonat vékonyabb, mint amit a túrórudikon megszoktunk, a sziroknál nem annyira a csokis külső tűnik máznak a túrós alapon, hanem fordítva: a túrós krém a töltelék a nagyon vékony csokiban. És ami még nagyon más: a szirokban nincs meg az a nagyon enyhe citromosság, savasság, ami a túrórudiban az élmény egyik meghatározó eleme.

Nem is mondanám ki egyértelműen, hogy a mi rudink jobb. A magyar túrórudi annyira más karakterű termék, hogy nem is lehet az ihletadó orosz eredetihez hasonlítani. Nyilván a mienket szoktam meg, ahhoz kötődök, azt szeretem jobban, de szerintem akkor se jártak volna rosszul a magyar gyerekek ha az 1954-ben a Szovjetúnióból hazatérő delegáció által hozott szirokot csak úgy simán gyártani kezdi és nem találja fel újra a hazai élelmiszeripar. A szirok nem rudi, de nem is rossz – aki nem hiszi, kóstoljon utána!

Sajnos szirok-gyárban még nem voltunk, de túrórudi-üzemben már igen: