Az anyagcsere az építészetben 50 évig tartott ki a Nakagin Kapszulatorony esetében.
Ma kezdik bontani az 50 évvel ezelőtt épült tokiói Nakagin kapszulatornyot. A világszerte ismert, szürke dobozokból álló épület üzenete már ránézésre is egyértelmű: egy moduláris élőhely, amelynek kapszulái cserélhetőek. Japán szédítő gazdasági felemelkedése idején épült, ám azóta – hiába a stagnálás és az ún. „elvesztegetett évtizedek”,
a 140 lakóegységből álló Nakagin mellett elszaladt az idő, Tokiót magasabb és karcsúbb felhőkarcolók népesítik be azóta. Még a bontása sem lesz egyszerű, védőlapok mögött kell majd végezni, mert az épület azbesztet tartalmaz.
A bontás egyben szomorú utózöngéje a japán metabolizmusnak. A mozgalom – melynek a Nakagin az egyik legismertebb épülete – az 1960-as években virágzott, és egy újszerű felfogást hirdetett. Fiatal építészek a városra és annak épületeire is élő organizmusként tekintettek, amely folyamatosan változik, innen a metabolizmus (anyagcsere) elnevezés is. Jellemzően a metabolizmus architektúrája a központi gerinc köré tervezett előregyártott, cserélhető, sejtszerű részekből épül fel.
Kisho Kurokawa tornyának alapötlete, hogy a kapszulák cserélhetőek legyenek. Éppen ezért akár sokkal hosszabb ideig is életben maradhatott volna, ám a nagyvárosi társai hamarosan felfalják – ha ragaszkodunk az eredeti allegóriához.
Az 55 éves Tatsuyuki Maeda több mint egy tucatnyi kapszula tulajdonosa, négy éve otthagyta az állását, hogy az épület megmentésére koncentráljon, és most „amikor felnézek a toronyra, mindössze annyit tudok mondani, hogy 'sajnálom', amiért nem sikerült megmenteni.”
Építésük idején nem állandó lakhelynek szánták a kapszulákat, sokkal inkább a gyors gazdasági növekedés szorgos hangyái, a „salarymenek” garzonjainak. Megfizethetőbb volt a hoteleknél, kiiktatta a hosszú ingázásokat, és mint egy 1972-es prospektusból kiderül, háztartási és titkári szolgáltatásokat, konkrétan gépírót is igénybe lehetett bérelni.
A négy méter hosszú, egyaránt 2,5 méter széles és magas lakóegységek japán léptékkel akár kényelmesek is lehetnének, de kicsit klausztrofóbbá teszi, hogy nem nyithatóak a jellegzetes kerek ablakai. A prospektus szerint a csúcskategóriás „szuperdeluxe” típus boldog vásárlói vastag szőnyeggel, műbőr tapétával, színestévével és orsós magnóval felszerelve kapták a lakást.
Mivel az épület a menő Ginza és a kocsmákkal gazdagon ellátott Shimbashi negyed közelében áll, főzési lehetőséget egyáltalán nem terveztek bele, feltételezték, hogy a lakók az anyagcsere beviteli részét megoldják ott alvásidőn kívül.
Hiába a moduláris kialakítás, a torony egyetlen kapszuláját sem vették vagy cserélték ki sosem, mivel azok két kampóval és néhány csavarral csatlakoztak egymáshoz – azaz egy kapszula kivételéhez minden fölötte lévőt is ki kellett volna venni. Mára igen elhanyagolt állapotba került az épület,
néhány éve elromlott a központi meleg víz rendszer, a lakók ezért saját melegítőket tettek be vagy az alagsorban kialakított rögtönzött zuhanyzókat használták.
Sok kapszula lakhatatlanná vált, lakók költöztek el, a Nakagin egyre inkább érdekesség maradt. Néhány egységet alkalmanként ki lehetett bérelni, az egyikkel Airbnb-ztek is egy ideig.
Maeda az elmúlt években túrákat vezetett építészet- és design fanoknak, de az épület végnapjaiban már nem győzte az érdeklődők rohamát, most pedig már a megőrzésre koncentrál.
Merthogy Maedának van egy kis telke, ahol a saját kapszuláiból felépít egy mini tornyot. Ironikus módon az épület bontása után nyer értelmet először a moduláris rendszer.
Amszterdamtól Szingapúrig
Kisho Kurokawát nemcsak a Nakagi toronyért jó ismerni: ő tervezte az amszterdami Van Gogh múzeum új szárnyát, több stadiont (Toyota, Oita vagy a szentpétervári Kresztovszkij), vagy épp a szingapúri Flyer óriáskereket.
(Forrás: Bloomberg, fotók: Unsplash)
Ez is érdekelhet: