Lehet, hogy meglepő a címbeni írásmód, pedig ma már tényleg nem Túró Rudiként, hanem inkább túrórudiként helyes írásban hivatkozni a rendszerváltás után három évtizeddel a legkülönbözőbb márkaneveken, minőségben, ízben elérhető hengeres, csokiszerű bevonattal ellátott, hűtött, tipikusan magyar édességre. A nagybetűs, vezeték- és keresztnévvel is rendelkező forma ugyanis bejegyzett, hivatalos termékkomunikációban csak a tulajdonos által használható védjegy.

Maga a „túrórudi” viszont legalább annyira köznevesült kifejezés itthon, mint a rotringceruza, a kukásautó vagy a zsilettpenge.

Millióféle túrórudi van ma már, így szerkesztőségi terméktesztünkben egy menetben nem is vállalkoztunk arra, hogy mindet letegyük egy asztalra és közös kóstoláson döntsük el, melyik a legjobb. Első körben csak a klasszikus, étcsokis, pontosabban étbevonó masszás túrórudikból kapkodtuk össze a rutinvásárlások során könnyebben elérhető, legismertebb fajtákat, majd nekiláttunk a lakomának.

Az alábbiakban bemutatom a versenyzők listáinak arcképes nevezési igazolványait a teljes anyakönyvi nevekkel, a 2022. szeptemberi vételárukkal (volt, amit szólóban, volt, amit ötös csomagban vettünk) és grammra lebontott egységárukkal:

Tiltott szerek használata miatt diszkvalifikáltuk a Mizo Túró Rudi Tejcsokis Natúrt, aki téves beszerzés miatt került az asztalra. Fun Fact: a Túró Rudi név kettős szereplése nem hiba; a tradicionális terméknevet két gyártó is bejegyeztette! A klasszikus pöttyös csomagolásban lapuló Friesland-rudi és a Mizo rudi-családja is jogosan viseli az ősi nevet.

Egy ilyen szerkesztőségi kóstolás tapasztalatait nincs sok értelme számszerű, rideg adattáblává redukálni. A túrórudi-fogyasztás kinek-kinek személyes ügye, így inkább csak néhány érdekesebb egyéni véleménnyel és a tesztet lezáró általános megállapításokkal tudunk túrórudi-felfedezőútra indulni vágyó olvasóink segítségére lenni.

Legkonzervatívabb zsűritagunk Gábor vallomása: „Nagy túrórudi-fogyasztó vagyok, legalább egyet eszem minden nap (de ha sok van otthon, akkor inkább kettőt), ezért is vártam annyira a tesztet. A kedvencem az eredeti Pöttyös, de szívesen eszem más fajtákat, mint a Spar és a Mizo túró rudiját. Kicsit más az ízük, de szerintem attól még ugyanolyan jók. Csalódás volt a Lipóti, furcsa utóíze miatt többet nem választanám. Szeretném szeretni a Cserpest is, mert a többi tejterméke bejön, de a túrója még mindig nem elég krémes, a bevonata viszont túl tömény. Kilenc túró rudi összekóstolása után továbbra is a Pöttyös a kedvencem. Tökéletes a töltelék és a bevonat is rajta, de a kétféle sparost és az aldist sem vetem meg, ha éppen az jön szembe.”

Istvánban nincs márkahűség, ő tulajdonképpen bármelyik rudival boldog tud lenni: „A teszten az lepett meg, hogy szinte mindegyik élvezhető volt; ha hazafelé tartva egy random boltban vakon kell bedobni kettőt a kölköknek, akkor sem lehet hibázni. A Sparról tudtam, hogy jó, de meglepett, hogy még az S-Budget is simán vállalható. A Cserpes érdekes, mert sem a... khm... „kézműves túró”, sem a rendes csoki nem társul a klasszik Túró Rudihoz, tehát túrórudis elveken bár, de teljesen önálló édességet hoztak létre. Ha elfogadjuk, hogy nem a hagyományos ízvilágot kell tőle várni, akkor az is jó – sőt jobb, mint régen volt, amikor bántóan száraz túróval töltötték fel. Mostanra szépen kinőtte magát, dicséretet érdemel. A Lipótit viszont nem értem; nekem a cég pékáruja sem meggyőző, a Rudija meg pláne nem volt az.”

Oszi kollégámnak és nekem pedig lassan bele kéne vágnunk egy közös családfa-kutatásba. Kell legyen valami titkos genetikai háttere is annak, hogy a Player podcast-riporterével mennyire egyformán vélekedünk bizonyos ízlésbeli, pontosabban ízlelésbeli dolgokról. A minapi kólateszten is közös volt a kedvencünk (lehet röhögni: az ananászos-mentás Pepsi) és nemrég kiderült, hogy a túrórudik mára igencsak kiterjedt választékából is ugyanarra szavazunk. A Lidl rudija a kedvencünk, de nem ám a 30 grammos nyamvadék, hanem az Óriás, amiben valahogy jobban passzol a bevonat és a túró aránya, mint a piciben. Azért a kicsi se volt rossz. A teszten én most is a Pilost ítéltem a legjobbnak, de el kell ismernem, hogy alig maradnak le tőle a az árban hasonló kereskedelmi márkás rudik.

A Pöttyös se rossz és még a legolcsóbb, a Spar Budget is megteszi, ha nincs más. A Cserpes puha bevonatú terméke finom dolog, de nem túrórudi – a Lipótival viszont valami tényleg nem volt rendben.

A teszt nagy vesztese tehát a Lipóti Pékség rudija. Az első impulzussal nem volt baj, de a rudifalat lenyelése után rettenetes vegyipari utóíz maradt mindannyiunk szájában. A cuccot a közeli Lipóti-üzletből hoztuk, teljesen frissen és szinte azonnal meg is ettük, tehát a hűtőlánc nem sérülhetett, a hiba nem a mi készülékünkben volt.

Nyertest nem tudunk hirdetni; a túrórudipiac széles középmezőnyében közel egyforma erősek a versenyzők. Igazából majdnem mindegy, hogy Lidlbe, Aldiba, Tescóba, Sparba ugrott épp be az ember vásárolni. Az ár-érték-arányon viszont elvérzik az ősi Pöttyös: a 2,6-2,8 forintos grammonkénti árakkal szembeni 5,55 forintos, gyakorlatilag dupla árat a márkaimidzsen túl semmi nem indokolja.

Kiemelném még, hogy ha nem is volt a legfinomabb senki szerint sem, a legolcsóbb szereplő, a Spar diszkontrudija elképesztően jól teljesített. Hiába próbálja még a csomagoláson is nagy betűkkel elkedvetleníteni az embert a gyártó-forgalmazó (hogy lehet már egy desszertfalatka frontoldalán büszkén hirdetni, hogy SAVANYÚ TEJALVADÉK ÉS MARGARIN FELHASZNÁLÁSÁVAL???), a cucc kifejezetten ehető volt, még ha egyértelműen el is maradt állagban, ízgazdagságban a többi mögött.

A Player szerkesztőségi pepszikokakólatesztjét olvastad már?