A történet onnan indult, hogy a belvárosi hőség elől vidékre menekültünk úszkálni egy Budapest közelében lévő tóhoz. A strandon nem volt lángos, és sajnos egyéb kedvünkre való étel sem, így minden élvezettől mentesen, kizárólag funkcionális szempontból a farkaséhség csillapítására ettünk néhány falatot, és elhatároztuk, hazafelé értékelhető táplálékot veszünk magunkhoz. Az elhatározást némiképp felülírva, de a nyári életérzést kétszeresen is aláhúzva a Római-part olajszagú lángosozó bódéi felé vettük az irányt.

Már csak néhány kilométerre voltunk a céltól, amikor az út szélén felfedeztem az Ürömi Hütte feliratú házikót, és egyből beugrott, milyen szépeket hallottam róla pár hónapja. A másodperc tört része alatt megszületett a döntés: most azonnal kipróbáljuk! Tiszta erőmből tapostam bele a fékbe, és nagy port kavarva faroltunk be az Ürömi Hütte elé.

A teraszon minden asztalt lefoglaltak már a helyet nálunk jobban ismerő ürömiek és a kalandvágyó pestiek, így nekünk már csak bent jutott hely, de jobb is, mert így minket is beszippanthatott a hütte-életérzés.

Kint és bent is meleg van, de ez nem csoda, egyrészt mert június van, másrészt mert a bejáratnál lévő tábla felirata sem ígér mást, mint hogy “A hüttében mindig meleg van”. Némi egyetértő kuncogás után érkezik az étlap és egy-egy hatalmas pohár citromos szódavíz.

Az étlap egyszerű, nincs túlbonyolítva, jobbára pizza és sör – pontosan az, amit a cégéren is hirdetnek. Egyszerűre vesszük a figurát, egy vega cézársalátát és egy margherita pizzát kérünk. Az Ürömi Hütte pizzáját sokan dicsérik, de magam szeretnék megbizonyosodni róla. Nem hagyom, hogy hússal vagy bármilyen feltéttel is eltereljék a figyelmemet a lényeges tészta-szósz párosról, ezért döntök a margherita mellett.

Pincérünk arca ismerős, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak szódát szervírozott már nekem, de túlságosan lusta vagyok kideríteni, honnan a távoli ismeretség.

A harmadik korty víz után előtör belőlem a lelkem mélyén szunnyadó belsőépítész, és felismerem az IKEA-lámpákat, a régi Thonet székeket, kiszúrom a hátunk mögött a sílécfogast, és a snowboardpadot, miközben szelfit tervezgetek a retro síelős falfestménnyel (nem lett). A mosdó felé sétálva hosszas perceket töltök a fagerendákkal borított falra ragasztott színes Post-it-ekre írt elismerő üzenetek olvasgatásával.

Aztán megérkezik a szekérkeréknyi pizza, és minden másról megfeledkezem. Hatalmas, vékony tésztás, nagyon sajtos. Még belé sem harapok, máris tetszik. Annyira szép és illatos, hogy tudom, nem lehet rossz. Harapok, mosolygok, és csak annyit mondok: “Jó lesz!!!”

Miközben nekem jó, megbeszéljük a cézársalátát is, de ugyanerre jutunk: jó, méghozzá nagyon. Krémes és kellően fokhagymás az öntet, roppan a római saláta, passzol középen a lágytojás, és annyira meggyőző az egész, hogy a hús sem hiányzik.

Melegünk van, édességet nem kérünk. Ugyan lenne, mert a Foursquare-en és a Facebookon is ellátnak minket tippekkel, de tele vagyunk, ráadásul nincs bátorságom a szénhidrátbombára cukorbombát is dobni. Inkább eljövünk legközelebb gőzgombócozni, meg tiramisuzni, és ha már itt vagyunk, kipróbáljuk majd a sült kolbászt, a lasagnét, a sonka- és sajtdeszkát, a calzonét, az Ürömi Hütte-pizzát, vagy éppen egészen másokat.

Az Ürömi Hütte annyira jó hely, hogy bőven megéri miatta kocsiba pattanni és kiszakadni a belvárosból akár csak egy pizzára is. Ha több ilyen hozzá hasonló Budapest-közeli étterem lenne, biztosan többet kirándulnék.

(A szerző fotói.)