A belépő a zürichi Lindt csokimúzeumba tíz frank a gyerekeknek, tizenöt a felnőtteknek és igazán nem nehéz leenni.
A zürichi Lindt csokigyár épületegyüttese nem valami szívderítő látvány. Hatalmas, fantáziátlan ipari komplexum, kamionok járnak ki-be a kapuin, romantikája, vonzereje pont annyi van, mint bármelyik ekkora üzemnek, akármi is készüljön benne. A gyár szomszédságában viszont van egy sokkal kellemesebb, hangulatosabb épület is. Ezt kell keresni annak, aki megvette a napra, órára szóló belépőjegyet online a Csokoládé Otthonába (Lindt Home of Chocolate).
A látogatóközpontba lépve rögtön leesik az állunk: a központi csarnokban egy óriási csokiszökőkút üzemel. Utánanéztem: ez nem a világ legmagasabb (az Ausztriában van) és nem is a legbővizűbb (az meg Las Vegasban) csokiszökőkútja, de azért az 1500 liternyi folyamatosan forgatott csokimassza hangulata és illata így is lenyűgöző. Ebből a csokiból még nem szabad enni és nem is nagyon lehet megközelíteni magát a tényleges folyamot a műanyag álcsokitó és a szintén nem valódi, plasztikból készült Lindor-golyó felett,
de ami késik, nem múlik! Lesz itt még nagy csokizabálás, nem kell elkeseredni!
A kakaótermesztés és -feldolgozás történetét egészen a mai napig végigköveti a tárlat. Ötletes interaktív állomások mutatják be a régmúltat, az európai piacot nagyrészt ellátó Ghánában folyó mai termesztésről és a felelős, az afrikai kakaóipari munkásokat lehetőleg nem kizsákmányoló alapanyag-ellátásról érdekes filmet láthatnak a felnőttek-gyerekek, majd meglepően idős nénik beszélnek a Conchéról egy ma is működő replika mellett:
Jönnek a régi csokiöntőformák, a fehér, ét- és tejcsoki különbségeit bemutató installációk, majd még a csokitematikájú Jedi kiképzőállomás előtt végre-valahára megérkezünk az első kóstolási lehetőséghez.
Három szökőkút, ét, tej, fehér, fából készült eldobható kanalak: szabad a csorgatás, jó étvágyat a meleg csokihoz!
A következő kóstolás egy táblás csokikat tördelő gépsor, amelynél a kezünket egy érzékelő alá tartva belepottyan a tenyerünkbe valami, amiről aztán kitalálhatjuk, hogy milyen ízesítésű csoki is valójában. Hogy a gyerekek ne zabálják halálra magukat csokival, az adagolók működése ugyancsak megfontolt, de így is elég könnyű már itt elérni a „kösz, nem kérek többet” állapotot. Pedig még csak ezután jönnek a golyók.
Vagy egytucatnyi, hordó tele Lindor-golyóval, és lehet venni bátran. Ez tulajdonképpen gyilkossági kísérlet. Itt az is el fog veszni, aki amúgy nem szereti a nagyon krémes, nagyon édes alap csokigolyót, mert a különböző ízesítések között
biztosan talál olyat, amiből vesz még egyet, majd még egyet, majd még egy utolsót, egy legeslegutolsót és egy demostaztánténylegazutolsót. Meg még egyet.
Ez az a pont, ahol biztosan leesszük a felnőtteknek tizenöt, gyerekeknek tíz CHF-es belépőt. A golyóshordókat folyamatosan újratöltő néni akkor sem szól egy szót sem, ha egy-két golyót zsebre is tesz az ember. Ahogy elnéztem a népeket, működik azért egy egészséges önkontroll a látogatóknál, még a nem-svájciaknál is. Tényleg az a maximum a gyűjtögetésben, amikor valaki minden ízből elrak egyet az otthoniaknak.
Nyilván én is elhoztam három extra sóskaramellásat a családnak, mert ilyen Lindor-golyót még nem is láttam eddig, de tényleg csak ennyi; ebben a kulturált környezetben nagyon könnyű volt elnyomni magamban a kelet-európai ösztönöket.
Hát ennyi. Aki megéhezett egy kis svájci csokigyár-látogatásra, a Lindt Home of Chocolate weboldalán találja és vásárolhatja meg elővételben belépőjegyét a Csokiparadicsomba.
A túrórudigyártás marcali szentélyébe nem ilyen egyszerű bejutni, de a Player már ott is járt és kóstolt: