Bár különösebben én nem borultam ki annyira Lana Del Rey fellépésétől, ami sokak szerint inkább volt egy zenés meet & greet a rajongókkal, mintsem egy igazi koncert, azért bevallom, hogy nem különösebben értem, mit keresett a művésznő a Nagyszínpadon főfellépőként. Hiába vannak olyan pálmafák a színpadon, hogy Szikora Robi menten licenszelné őket az R-GO-koncertekre, hiába van kivetítés, táncosok és egy bármikor bevethető hinta, ha az előadó maga sokkal kisebb színpadon működne igazán. Ha igazak a pletykák, akkor a művésznő műsoron kívüli arca viszont még egy ekkora színpadra sem fért fel, nem engedte, hogy fotózzák, de mégis, valamiért ott és akkor sikerült elhitetnie, hogy ő az amerikai álom, a szomszéd lány, oké, a kicsit unalmas de búgó hangú szomszédlány, akire nem lehet haragudni. De mégis. A Nagyszínpad nem erre való. Vagy legalábbis nem abban az idősávban.

Arra való, amit a Munford & Sons művel. Arra, hogy egy rakás ember a szívét és lelkét tegye ki, néha flegmán, de profin, hogy az ujjuk köré csavarják a közönséget, akik jöttek is, mintha nem lenne holnap. Telt ház volt a Szigeten, talán azért is, mert a zenekar nem is igazán koncertezik, néhány fellépést vállalnak csak, és azokat sem Európában, szóval nagyot fogott velük a Sziget, már csak azért is, mert most először lehetett hallani dalokat a készülő új albumukról. Jártak már nálunk 2013-ban, de azóta történt velük ez-az, konkrétan stílust váltottak, folkból átültek az indie-vonatra, de úgy, hogy a legutóbbi lemezükkel, a Wilder Minddal nem csak stílust váltottak, de emelték is a tétet, úgy váltak igazi stadion-rockzenekarrá, hogy igazából addig is stadionokba tudták vinni a folkot.

A Mumford & Sons szerethető banda, ránézésre nem rocksztárok, de ahogy zenélnek, az bizony nagyon is A-ligás, és pont ezért érzi egy kicsit magát közel az ember hozzájuk. Közülünk valóknak tűnnek. Ezért lehet, hogy képes vagyok befogadni tőlük a folkot, amit egyébként rühellek, de ahogy ők csinálják, az annyira magával ragadó és annyira profi, hogy megveszem, és még meg is köszönöm nekik.

Azt mondjuk nem annyira bánom, hogy váltottak, mert attól, hogy most már indie-t játszanak, megmaradt a zenéjükben a mumfordos feeling, és úgy tűnik, nem lesz ez másképp az új lemezükön sem, mert az a három dal, amit játszottak, az valahol a legutóbbi és a régi lemezek között van félúton. Egyből egy új dallal nyitottak, a See a Sign inkább a régi dolgaikhoz hasonlít, a másik kettő viszont egyértelműen elektronikusabb indie-vonalon halad, sem a Woman, sem a Guiding Light nem volt rossz, de különösebben első hallásra egyik sem fogja meg az embert.

De ha az elvileg idén érkező album is csak erős közepes lesz, akkor is meglesznek valahogy. Csak mert ez a banda olyan formában van élőben, hogy az valami csoda. Majdhogynem teljes best of szettet nyomtak le a Nagyszínpadon, olyan elementáris erővel játszottak, hogy kérdés nélkül ment velük bárki, egyedül furcsa módon a The Cave-ben nem engedték el annyira a gyeplőt, mint lehetett volna, viszont a koncertet záró The Wolfban azt a megmaradt energiát is felhasználták. Szóval mondhatjuk, hogy abszolút megdolgoztak a pénzükért.

Nagyon ritka az olyan koncert, amikor konkrétan mindenki táncol és énekel. Elöl, hátul, a küzdőtér minden négyzetcentiméterén. Persze ettől még lehetne rossz, amit az a zenekar csinál, aki ezt eléri, de a Mumford & Sons nagyon nem az. Ők azok a sztárok, akikről el tudnád hinni, hogy a szomszédodban laknak. Talán még az sem zavarna, hogy a próbatermük a garázsban van, és néha kicsit hangos. Valahogy mindig boldog leszel attól, amit csinálnak. Ha valamiért, hát ezért találták ki a Nagyszínpadot. Hogy úgy viselkedjenek rajta sztárok, amitől mindenki jól jár. Hozzanak valamennyi látványt, konfettit, vagy csak baromi jó dalokat. Itt minden megvolt. Persze nagyon nehéz csak és kizárólag ilyen zenekarok köré szervezni a Nagyszínpad headliner-programját, de igény lenne rá. Lana meg szomorkodhat nyugodtan ugyanott délután. Senki sem fog panaszkodni.