#1 Nulla türelem, azonnali ítélet

A modern futballban az edzők élete rövidebb lett, mint egy divatkollekcióé. Kis túlzással kijelenthető, ha három meccs nem jön össze, már indul is a pletykagyár, a negyediknél pedig pakolhat a stáb. A rövid távú siker irányába tolódott el a mérleg nyelve, és azonnali eredmény kell, azonnali javulás, azonnali csoda. Mindez felülírja a hosszú távú építkezés logikáját, pedig a sportág története épp az ellenkezőjét bizonyítja. Egy projektnek idő kell, identitás, hibázási lehetőség, de ma már alig akad olyan klubtulajdonos vagy vezetőség a topbajnokságokban, aki kivárna. A tulajdonosok nem ötéves terveket akarnak, hanem negyedéves jelentést. Akad persze kivétel, az Arsenal és Mikel Arteta példája bizonyítja, hogy a türelem akár kifizetődhet.

Az edző közben sokszor csak kirakatfigura, akinek beleszólása sincs az igazolásokba vagy a klub gazdasági döntéseibe, de amikor valami félremegy, rajta csattan az ostor, mert ő a legkönnyebben cserélhető alkatrész. Azt várják el tőle, hogy csodát tegyen olyan körülmények között, amiben senki sem tudna, majd kirúgják, mert nem sikerült neki. Aztán jön a PR-nyilatkozat és az új(abb) messiás keresése, és minden kezdődik előlről.

Persze a nem beleszólási jog részben még akár érthető is, hiszen számos klubnál jelen van, hogy egy-egy formációra állítják be a klub működését, vagyis a korosztályos csapatokat is már abban a játékformációban játszatják, mint a nagycsapatot, hogy a saját nevelésű játékosok beépítése gördülékenyebben menjen, és az igazolások is egyértelműen profilalapúak. Röviden: az utánpótlás, a scouting és az igazoláspolitika is ugyanarra a filozófiára épül. Igen ám, csak éppen az edző szerepe olvad bele a gépezetbe.