1. Az első nyilvános sztriptízre 1894-ben Párizsban került sor
A hely, ahol a szabadság és a dekadencia egyszerre indult hódító útjára. A Moulin Rouge 1889. október 6-án nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt, és híre rövid időn belül bejárta az egész világot. Az itt fellépő csodaszép és tökéletesen hajlékony táncosnőket mindenki látni akarta. Főleg azt a különleges számot, amikor egy nő táncol a színpadon, de hirtelen észreveszi, hogy egy bolha van a ruhájában. Mivel nem tudja azt kirázni az öltözékéből, ezért rögvest megszabadul a testét takaró szövettől. Ez volt a mai modern sztriptíz őse. Az elmúlt bő száz év alatt sokan próbálták leutánozni a Vörös Malom egyedi hangulatát és műsorait, de a világ leghíresebb mulatójának csillaga a megnyitása óta a legfényesebben és a legmagasabban ragyog.
2. Az Eiffel-tornyot többször eladták ócskavasként
Párizs egyik jelképe, amely tervezőjéről, Gustave Eiffel mérnökről kapta a nevét. Az 1889. évi világkiállításra készült. A torony összmagassága 322 méter, ebből maga a torony 300 méter, rászerelve 22 méterrel még fölé magasodik egy tv-antenna. A hihetetlen fémszerkezet 1,6 hektár alapterületen fekszik, melyet 10,100 tonnányi és 12,000 darabból álló acélrudakból csavaroztak össze, átmeneti jelleggel. Eredetileg a torony csak húsz évre kapott építési engedélyt, ezért 1909-ben le kellett volna rombolni, de mivel innen sugározták az első párizsi rádióadást, megkegyelmeztek neki.
A torony számos tudós és fizikus kedvelt kutatóhelye volt. Eiffel is végzett itt aerodinamikai kutatásokat, többek között ejtőernyővel kapcsolatos kísérleteket. Az emberi hiszékenység netovábbja, hogy a tornyot többször eladták ócskavasként, Victor Lustigót ezért a tettéért életfogytiglani börtönre is ítélték. Az I. világháborúban a francia csapatok innen hallgatták le a németek üzeneteit. A II. világháborúban a németek a teljes beöntését tervezték a fegyvereikhez, ezért Hitler fel akarta robbantani, de ismét megkegyelmeztek neki, műemlékké nyilvánították, így a mai napig Franciaország arcaként és Párizs látványosságaként szolgál. A világ legmagasabb épülete címét birtokolta a New York-i Chrysler Building 1930-as felépítéséig. Található rajta étterem, posta, jó néhány kisebb üzlet, kiállítóterem, sőt, a Figaro újság szerkesztősége is itt működik. Eleinte elég kényelmetlen liftek vezettek fel a csúcsig, a korszerű lifteket az 1980-as évek körül Korda Dezső tervezte.
3. A közvilágításnak semmi köze a „Fény városa” elnevezéshez
A nagy amerikai regényíró, Hemingway véleménye szerint, Párizs emberré nevelésünk egyik eszköze, az életbe való beavatásé. Nem csoda, hogy művészek, írók, költők, szobrászok, és festők özönlöttek ide a világ minden tájáról. Párizs az oktatás, a művészet, és a filozófia központja volt, ezért is nevezték el La Ville-Lumièrenek azaz a fény városának, aminek semmi köze a helyi közvilágításhoz.
4. Azért olyan szélesek az utak, hogy könnyebben leverjék az esetleges lázadást
Haussmann báró III. Napóleon uralkodása alatt Seine megye prefektusaként a francia főváros arculatát mai napig meghatározó nagyszabású városrendezés irányítója volt. Az évtizedekig tartó munkálatok során a középkori, zsúfolt és nyomorúságos városrészeket a földdel tették egyenlővé és helyükön a várost szellőssé tévő sugárutakat nyitottak, köztereket és parkokat alakítottak ki, bérházakat, középületeket építettek, és jelentős infrastrukturális beruházásokra is sor került. Az akkoriban hatalmas szélességűnek tartott sugárutakra a császár ellenfelei szerint azért volt szükség, mert a széles sugár- és körutakon könnyebben fel lehet oszlatni a forrongó tömegeket. Erre azonban egyszer sem került sor Napóleon uralkodása alatt.
5. A japánokat támadja meg a „Párizs-szindróma”
A „Párizs-szindróma” lényege az elképzelt és valóságos Párizs közötti különbség okozta depresszió, amellyel nagyjából 1995 óta kezelnek betegeket. A párizsi Amerikai Kórházban külön osztály foglalkozik a japán esetekkel. A japánok azért esnek bele ebbe a különös betegségbe, mert a századforduló Párizsáról, a híres művészek világáról, divatlapokból öltözködő elegáns francia nőkről, a luxus, a gasztronómia és az irodalom hazájáról ábrándoztak ideutazásuk előtt. Ez a Párizs viszont már egyáltalán nem létezik.
A felkelő nap országából érkező turistáknak legtöbbször csalódást okoz a francia főváros. A hatalmas kulturális különbség elsősorban a japánokat bántja, akik közül évente több százan válnak a „Párizs-szindróma” áldozatává, negyedük kórházi kezelésre vagy egyszerűen orvosi utasításra hazaszállításra szorul. A fura kór senkit nem kímél, turistákat, diákokat, diplomatákat és üzletembereket is megtámad.
A legjobban a japánokat a hihetetlenül rossz emberi kapcsolatok zavarják párizsi tartózkodásuk alatt. Japán a természetes diszkréciójáról híres, ezzel szemben a franciák mindenkinek mindent a szemébe mondanak, emellett a japán emberek szolgálatkészsége és tisztasága merőben ellentmond a franciák pökhendiségének, lassúságának és egyáltalán nem kifogástalan higiéniájának. Persze nem csak a japánok szenvednek a nagyképű franciáktól, akik úgy vélik, hogy aki nem beszél franciául, az nem is létezik a számukra.