Még nincs harminc éves, de a nemzetközi bűvészvilágban már tapasztalt, kőkemény és hihetetlenül sikeres profinak számít. 2009-ben, mindössze huszonnégy évesen a FISM Bűvész világbajnokságon egyéni és összetett versenyben is világbajnok lett, amivel a hivatásos mágusok, szemfényvesztők társadalmának elismert celebritásává vált. Egy előadás próbája után találkoztunk vele, és ugyan nem varázsolt elő nyulat cilinderből, vagy pénzérmét a fülünk mögül, de elmesélte, hogyan telnek egy hivatásos bűvész mindennapjai.
– Egy MOM Kulturális Központban tartott próba van a hátad mögött. Mire készülsz?
– Egy előadást készítünk január negyedikére, amelynek az a célja, hogy elismert, világ- és Európa-bajnok hazai bűvészeket egy színpadon felvonultassunk. Ugyanis vannak ilyenek, csak itthon nem ismerik őket. Évek óta bennem volt, hogy kellene csinálni egy ilyen nagyszabású bűvész gálaestet, de a világbajnoki cím utáni öt évben annyit utaztam, hogy alig voltam itthon, és nem volt időm ilyesmire. Lesz benne minden, ami szem-szájnak ingere: mikro-mágia, vicces és megható számok, illúziók, gondolatolvasás, szóval mindenféle műfaj. Izgalmas lesz!
– 2009-ben lettél bűvész világbajnok, ami a szakmai csúcs. Mennyire volt fontos pillanat ez az életedben?
– A bűvész világbajnokság egy mérföldkő volt. Hozzásegített ahhoz, hogy azt csináljam, amit szeretek. Nekem a munkám a hobbim és a szenvedélyem, nálam ezek összefolynak. Ennek persze megvannak a hátulütői. Néha pont emiatt hajlamos vagyok túlpörgetni a dolgokat, mert imádom, amit csinálok. Nem tudom elengedni a dolgokat, viszem magammal nyaralásra, mindenhová, de azt hiszem, ez kell a sikerhez.
– A blogodat olvasva azt látni, hogy rengeteget utaztál az elmúlt öt évben. Egy évben mennyi időt töltesz itthon?
– 2009 óta harmincnégy országban jártam, körbeutaztam egész Ázsiát, Észak- és Dél-Amerikát, rengeteg európai országot. Ez közel 150 külföldi utat jelentett 5 év alatt.
– Hogyan működik ez? Gondolom, nem te találod ki, hogy jövő héten elmész Bolíviába vagy mondjuk Buenos Airesbe…
– Hál’ Istennek nagyon sok helyre hívnak. Buenos Aires egyébként nagyon érdekes élmény volt. Nagyon közel éreztem magamhoz a várost. Elvittem édesapámat is magammal. Most ez viccesen fog hangozni, de én ilyen bűvész konferenciákon olyan vagyok kábé, mint Brad Pitt. Közös fotókat készítenek velem, aláírások tucatjait adom. Három-öt nap hírnév, aztán hazajövök, és itthon pihenek. Szóval Buenos Aires… Kiértünk a konferenciára, kaptam egy kitűzős névjegykártyát, rajta a nevemmel, hogy „Soma”, atyáméra pedig annyit írtak, hogy „Soma’s dad”. És mentek oda hozzá az emberek, hogy nahát, maga a Soma apja! Wow! Mivel kínában nyertem a világbajnokságot oda sokszor hívtak vissza. Meghatárózó élmény volt például a kínai újév tévéfelvételén való részvétel is. Kérdeztem a műsor rendezőjét, hogy mégis hányan fogják nézni a műsort. Azt mondta, hogy nehéz megmondani, de a tavalyi nézettségi adatok alapján körülbelül száz millióan. Ettől leesett az állam. Akkor nem kellene elszúrni ezt a dolgot, gondoltam magamban. Ez egy emblematikus pont volt nekem. De felléptem az Academy of Magic Art éves díjátadóján Hollywoodban, aminek az egyik vezetője Neil Patrick Harris volt, az Így jártam anyátokkal főszereplője. Érdekes volt találkozni vele, és együtt lenni vele a színpadon.
– Hogyan tudod kikapcsolni az agyad ennyi utazás mellett?
– Szeretek sétálni, az kikapcsol, gyakran felmegyek a Normafához fejet szellőztetni. A sport is segít. Szeretek futni, régebben hokiztam. Az a fontos, hogy az elmém kikapcsoljam, ugyanis mindig jár az agyam, és az nem jó. A nagy pörgésben hajlamos vagyok túlhajszolni magam, ilyenkor annyira kimerítem magam, hogy van, hogy egy hétig ágynak esek. Ez persze nem jó, de ez az eredménye annak, ha valaki ennyire szenvedélyesen tekint a munkájára.
A fenti videóban látható műsor világbajnoki címet ért.
– Ki tud égni egy bűvész?
– De még mennyire! David Copperfield a legjobb példa. Zseniális előadó, az egyik legjobb az elmúlt száz évben. De heti nyolc műsort nyom Las Vegasban, és szerintem mindenféle dinamizmus elveszett belőle. Ez nekem favágás. Számomra nem ebben rejlik a boldogság vagy a siker.
– Hogyan születik meg egy trükk? Nagyjából úgy, mint egy vers?
– Igen, nagyon találó hasonlat. Soha nem tudhatod mi fog elindítani egy gondolatot benned, ami idővel színpadi produkcióvá növi ki magát. Most egy szuperhősös műsoron dolgozom. Nagyon szeretem ugyanis a szuperhősös képregényekt és filmeket. Két éve néztem meg egy barátommal a Bosszúállókat. Nagyon felpörögve jöttem ki a filmről. Ránéztem a a cimborámra és viccesen azt mondtam neki: én most megmentem a világot! De mitől? - kérdezte ő. Az mindegy!, válaszoltam. Még aznap este összeírtam a műsor alapját. Utána pedig elkezdtem kidolgozni a részleteket. Több, mint egyéves munka után lassan készen állok rá, hogy először színpadra vigyem a produkciót. Azt gondolom, hogy az igázán profi dolgokhoz idő kell.
– A tökéletes trükk című filmben a bűvész Hugh Jackman mögött ott állt a trükkmester, Michael Caine. Neked van Michael Caine-ed?
– Igen, rendszeresen beszélek Michaellel. A viccet félretéve: a bűvészet nem egy magányos műfaj. Van szabóm, grafikusom, elektrotechnikusom, és van egy jobbkezem, akit úgy hívnak, hogy Kelle Botond. És ha ő nem lenne, én nem lennék világbajnok. Ő egy bűvész és ő az én Michael Caine-em. Mindent, amit csinálok, áteresztek rajta. Legyen az egy új produkció, egy új ötlet, újságcikk, vagy éppen a könyv, amit most készülök befejezni. Egyébként a bűvészet és zene kapcsolatáról szól. Új műsor, új ötlet, új előadás, minden megy a Botondnak. A srác szerintem egy zseni. Én vagyok a színpadi megvalósító ember, ő pedig – nincs rá jobb szavam – a zseni.
– Szoktál hibázni műsor közben? És ha igen, észreveszik?
– Persze, előfordul, de az a lényeg, hogy ne vegyék észre, hogy bajban vagy a színpadon. Csak lazán. A dolog pszichológiája az, hogy amikor előadsz, akkor te vagy a falkavezér. Összefogod a nézőket és örömet okozol nekik. Ha azt látják, hogy nem vagy ura a helyzetnek, akkor könnyen el tudod veszíteni őket, főleg egy nehéz közönséget. Nagyon vékony jég ez. Meg kell tanulni kezelni a hibákat.
– Milyen rázós élményeid voltak színpadon?
– Megtanultam, hogy időről-időre valamilyen kellemetlen dolog mindig elő fog fordulni. Vannak meglepő dolgok. Volt egy vicces eset: a BME villanykarának felezőbálja volt, ahova meghívtak fellépni. Képzelj el háromszáz részeg egyetemistát! Nagy részük rendben volt, de volt négy-öt hangoskodó arc. Az egyiküket fel is vittem a színpadra, hogy megmutassam, ki az úr a házban. Mondtam a közönségnek, hogy tud-e valaki egy varázsszót kölcsönözni Bencének, aki itt áll a színpadon? Erre valaki beüvöltötte a női nemi szerv négybetűs, vulgáris, de népszerű elnevezését. Rendben gyerekek, akkor legyen ez. Háromra mindenki mondja a varázsszót. És akkor háromszáz ember torkaszakadtából elüvöltötte magát! Álltam ott, hogy úristen, álmodom, mi történik? Ez az egyik legszürreálisabb élményem.
– Fel lehet készülni a balhés arcokra?
– Az ilyen alakokat, hackereket meg kell tanulni kezelni. Ezek az emberek nem tudják, hogy én évi százötven alkalommal állok színpadon és sokszor kerülök ilyen helyzetbe, és ők ebből nem fognak jól kijönni. Ha kell, és erre szükség van, akkor finoman móresre lesznek tanítva. Ha valaki valami vicceset mond, annak örülök, mert helyettem dolgozik, de az más, ha valaki el akarja rontani a műsorodat - ami egy nagyon szemét dolog szerintem. Klasszikus eset, amikor valami céges rendezvényen a berúgott fiatal pénzügyes rám üvölt,
hogy „ejj, ezt meg, hogy a tökömbe' csináltad?” De nem kell megijedni tőlük.
– Milyen volt a pekingi vébécím megnyerése 2009-ben?
– Kemény. Egy hét teljes stressz és többször komolyan majdnem elsírtam magam. Háromezer néző előtt a százfős krém szerepel, őket kell magad mögé utasítani. Öt kategória van, én az általános bűvészetben szerepeltem, ami egy mix, minden van benne. Ebben vannak rendszerint a legtöbben. Én utolsó nap voltam, és nem néztem egy percet sem a versenyekből, mert nem érdekelt. Bementem a kongresszusi központba, ettem egy hot dogot ittam egy sört, és visszamentem a hotelbe. Nem akartam tudni róla. A fejemben én egyvalakivel vagyok versenyben: magammal. Magamból kell a legjobbat kihozni, aztán kiderül, az mire elég. Én nem akartam világbajnok lenni, de egy dolgot akartam elmondani édesanyámnak: azt, hogy világbajnok vagyok. A kettő között van egy nagyon finom különbség, mégpedig az, hogy én nem magamért akartam elsősorban világbajnok lenni, hanem nagyon szerettem volna ezt édesanyámnak elmesélni, és ezzel örömet okozni neki. Ez lebegett a szemem előtt. Emlékszem átvettem a díjat, visszamentem a helyemre, és egy nyugodt helyről felhívtam édesanyámatanyámat. Az időeltolódás miatt otthon hajnal volt, persze. Felvette és mondtam, hogy két dolgot akarok neki mondani: a fontosabbik az, hogy nagyon szeretem. A kevésbé fontos pedig, hogy világbajnok lettem. Na, én itt már nem tudtam nem sírni. Ő akkor ébredt fel, és fogalma sem volt, hogy mi van, és annyit mondott nagyon egyszerűen, hogy jól van, gratulálok. Persze nagyon örült, és pár órával később újra beszéltem vele. Összességében nagyon durva lelki hullámvasút volt a verseny.
– Van innen feljebb? Szeretnél még többet keresni, mint David Copperfield?
– Engem nem a pénz motivál. Négy különböző műsorban is léptem már fel Vegasban, én nem szerettem, kiszívja az ember lelkét. Hova tovább? A célom alkotni, embereket szórakoztatni. Következő években szeretnék itthon egy kicsit több időt tölteni, idővel családot alapítani.
Tovább is van, mondjuk még...
A Miller-arcok sorozatban inspiráló fiatalokat mutatunk be, akik az élet különböző területeiről érkeznek, de mégis több közös vonás van bennük: korosztályukban mindannyian véleményvezérnek számítanak, izgalmas dolgok kerülnek ki a kezeik alól, és érdemes odafigyelni rájuk. Korábban a cultivós Devecseri Gergőt, a We Love Budapestet irányító Papp Reginát prezentáltuk, aztán Somay Márkkal, egy jó szemű és vagány fotóssal jöttünk, majd Simon Bálint, az Ivan and the parazol dobosa mesélt nekünk nőkről, hírnévről és a rakenrollról. És ne feledkezzünk meg Bodnár Bencéről, a reklámszakma ifjú jedijéről sem.
(Fotó: Donkó Péter)