Az 1860-as években felfedezett Nagy Zimbabwét a brit gyarmatosítók szerint főníciaiak, arabok, esetleg kínaiak építhették, de afrikaiak biztosan nem. Negyven év múlva meglepő dolog történt.
Romváros az afrikai dzsungelben
1867-ben egy Adam Renders nevű vadász találta meg a romokat, amelyekről már a 16. századi portugál történetíróknak is tudomásuk volt. A portugálok ugyan soha nem látták a várost, de a bennszülöttektől hallottak a romokról és a környező aranybányákról, így nem csodálkozhatunk azon, hogy egy egész aranyvárost vizionáltak a dzsungel közepére, melynek legendája a következő évszázadokban is tovább élt.
“Rövidesen előtte álltam, s egy gránittömbökből épített, mintegy húsz láb magas falat vettem észre. Nem kellett sokáig keresnem a bejáratot, mert volt a közelben egy hely, ahol a törmeléken át egy szemlátomást gyakorta használt ösvényféle vezetett a romok belsejébe. Az ösvényt követve törmelékhalmokon és fadarabokon bukdácsoltam át. A sűrű bozót és nagy fák miatt egyetlen nézőpontból sem tudtam tekintetemmel átfogni az egész építményt” – írja naplójában.
Egy ceruza szaga az ókorba vezet
Mauch jó szándékú ember volt, de nem tudta kivonni magát Nagy Zimbabwe bibliai eredetének elmélete alól. Bizonyítékokat keresett vélt igazának alátámasztására, és aki keres, talál: “Ugyanolyan szaga volt, mint a ceruzámnak, ezért úgy vélem, hogy bizonyára cédrusfa, ez máshonnan nem érkezhetett, csakis a Libanon-hegységből. Nagyon is ékesszóló bizonyítéka annak, hogy ezek a romok Salamon építményeinek utánzatai” – írja egy, a romokból származó fagerenda szaga alapján. Ezek a gondolatok, miszerint csak a fehér emberek voltak képesek ilyen építmények megalkotására, a rasszizmusnak, a fehér faji felsőbbrendűség hitének szolgáltattak muníciót. A rhodéziai kormány egyik 1938-ban kiadott plakátján az látható, ahogy Nagy Zimbabwe romjainál egy fekete rabszolga aranyat ajánl fel Sába királynő szellemének.
Az angolok aranyat vittek, de tudományt hoztak
Cecil Rhodesnak tetszettek ezek az elméletek, és megvásárolta a kutatásokból származó leleteket, majd 1891-ben megbízta James Theodore Bent (1852–1897) angol régészt Nagy Zimbabwe feltárásával. Bent nem igazán tudott dűlőre jutni az épületek származásával kapcsolatban. Egy ideig még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy azok “bennszülöttek művei”, majd föníciai és egyiptomi hatásokat vélt felfedezni Nagy Zimbabwe építészetében. Évtizedeknek kellett eltelni, míg a diffuzionista megközelítést, vagyis a fejlettebb területek domináns hatását végre elvetették, és önmagában kezdték vizsgálni Nagy Zimbabwe kultúráját.
A régészeti érvek csak a tudományos körök egy részét győzték meg, a laikusok többsége továbbra is szilárdan hitt abban, hogy Nagy Zimbabwe nem lehet négerek műve, ezért 1929-ben a Brit Társaság meghívta Gertrude Caton-Thompsont, hogy vizsgálja felül Randall-MacIver kutatásait, aki 1931-es jelentésében végül elődje eredményeit erősíthette csak meg: az “összes leletanyag sem tudott egyetlen olyan leletet sem kimutatni, amely a bantu eredettel és a középkori keltezéssel ellentétben állna.” Az angol kutatók modern tudományos módszereikkel aláásták az országot kifosztó gyarmatosítóknak a fehér felsőbbrendűségről hangoztatott elképzeléseit.
A mennydörgés madarai: zászlón, címeren, pénzen
A 15. század végéig a sonák egyik csoportjának, a karangáknak volt kereskedelmi és vallási központja Nagy Zimbabwe 7,3 négyzetkilométernyi rommezeje, ahol más leletek mellett nyolc kőmadár is előkerült. Ezek a stilizált bukázó sasok később Zimbabwe nemzeti jelképévé váltak. A tárgyak Mawlit, a mennydörgés madarát ábrázolják, akinek fontos szerepe volt a sona nép mitológiájában, most pedig ezek a madarak köszönnek vissza a nemzeti zászlóról, a címerről és a pénzekről is.
A kőszobrokból négy teljeset és egy töredékeset Dél-Afrikába küldtek Sir Cecil Rhodesnak, ezekből négy darab Zimbabwe 1981-es felszabadulásakor vissza is került az országba, egyet mindmáig Rhodes egykori fokvárosi házában őriznek. A többi madár – egy kivételével – mindig is Zimbabwében volt. Azt az egyet 1907-ben adta el a berlini Néprajzi Múzeumnak Merensky, de a második világháború után a szovjet csapatok Leningrádba szállították, és csak a Szovjetunió felbomlása után került vissza Berlinbe, majd 2003-ban a múzeum visszajuttatta Robert Mugabe elnöknek.
