Antibes földrajzilag épp Cannes és Nizza közt fekszik a Francia Riviérán, az egyiktől 20, a másiktól 12 kilométerre. Ez a fekvés azonban nem igaz a város szívére: míg Nizzából csak úgy árad az életteli, fiatalos energia és Cannes maga a vörösszőnyeges, filmfesztiválos, Croisette-strandsugárutas gazdagság, addig Antibes-ban valami sokkal kevésbé megfogható lélek lakozik.

Ez a megfoghatatlanság nem egy festőt is megihletett, akik a homokszín Pointe de L'Ilette kikötőt, Antibes letisztultságában és kopottságában megkapó vízi bejáratát, a Le Fort Carré erődöt és az óvárost vitték vászonra – igazából olyan sokat, hogy egy külön kis Festők Sétánya vezet el odáig. Mondhatni nem jelöletlen sírba tett festők dolgoztak azon, hogy Antibes különös fényeit és hangulatát elkapják: Pablo Picasso hónapokig alkotott a városban és több, mint 30 műalkotást adományozott a helyi múzeumnak, de Eugène Boudin, H.E. Delacroix és Claude Monet is huzamosabb időt töltött Antibes-ban, hogy vászonvégre kapja a várost.

Antibes-ban kicsit olyan is sétálni, mint ahogyan egy festményt nézünk. Csöndben és távolról, félig értve, félig csodálva, de mindezek mögött inkább kutatva, milyen is pontosan ez a város. Míg Budapestnek könnyű megtalálni az ütőerét, Antibes-nál nehéz rátenni az ujjunkat a város szívritmusára. Hosszas barangolás után az óvárosban azt hisszük, már csak egy sarok, és megérkezünk a városközpontba – de valahogy az a bizonyos sarok mindig egy sarokkal tovább araszol és sosem jön el.

Megpróbáljuk a másik irányból is, az úgymond kertvárosias Juan-Les-Pins felől, ahol az inkább hintóknak, semmint autóknak épített kapukból tudunk következtetni, mennyire fényűző villák lehetnek mögöttük (nagyon): és itt is a következő utcától várjuk, hogy elérkezzünk a város origójáig. Hiába.

Antibes kulcsai

És ekkor eszembe jut, hogy nem csak én éreztem így, hanem valószínűleg Picasso is. A művésznek egyetlen festményét sem szabad az antibes-i múzeumból elmozdítani, Picasso egykori kérése miatt. De van egy festménye, ami amúgy is elmozdíthatatlan: egy, konkrétan a múzeum falára festett képről van szó, rajta három furcsa, megfejthetetlen arccal. A kép címe: Les Clefs D'Antibes: Antibes kulcsai.

Mi végül, mikor földrajzilag mondhatni feladtuk, hogy megtaláljuk ezt az antibes-i eredőt, máshogyan próbáltuk kinyitni Antibes rejtélyes zárjait: a kényelem, az ételek, az italok és az irodalmiság luxusszintre vitt kulcsaival. És végre sikerült.

Mert ez az a hely

ahol meg lehet szállni egy olyan páratlan kilátással rendelkező, négycsillagos hotelben, mint az óvároshoz közeli Royal Antibes****. Itt a minimál is luxus, a reggelihez nem csak croissant és noisette jár, hanem páratlan jachtos panoráma is a teraszról, a legfelső szintes, jacuzzis-tetős duplex lakosztállyal pedig sztratoszférikus magasságokba emelkedik a pompa.

Mert ez az a hely

ahol egy szimpla pékségnek tűnő helyen olyan pék süti hajnali kettőtől a kenyereket, mint Jean-Paul Veziano, aki 3 Michelin-csillagos éttermekbe szállítja pékáruit, de a monacói herceg esküvőjére is ő vitte a legfinomabb kenyereket.

És maga a legenda kifordított pólóban, arcán ízig-vérig francia mosollyal végig is visz minket a pékműhelyében, azonnal ad is egy három kilós kenyeret ajándékba és olyan szenvedéllyel mesél a kenyérkészítésről, ami után úgy érezzük, nem csak egy darab kenyérbe, hanem valami sokkal mélyebbe harapunk bele; egy életmű ropogós manifesztumába.

De ugyanígy éttermekben és cukrászdákban is elképesztő kulináris és lélektani élményekkel lehet gazdagabb az ember Antibes-ban: itt az ételkészítés nem csak az ízekről szól, hanem van benne valami fantasztikusan személyes.

Például a Le Closerie-ben, Christian Cottard cukrász és feleségének éttermében úgy érezzük, a tarte au pomme jól- vagy rosszul sikerültsége a cukrász számára élet-halál kérdés. Nehéz ezt a franciákra annyira jellemző mentalitást leírni, a munkájuk iránti szenvedély és egyfajta nagyon szerethető gőg keverékét – valószínűleg inkább csak kóstolni érdemes.

Mert Antibes az a hely

ahol F. Scott Fitzgerald író 1925-ben kivett egy házat családjával és két évnyi itt tartózkodása alatt fejezte be A nagy Gatsby-t és kezdett bele Az éj szelíd trónján-ba. Az irdatlan(ul gyönyörű) Villa St Louise ma az ikonikus Hôtel Belles Rives*****; egy negyvenszobás, ötcsillagos luxusszálló, ami enteriőrjével, esti zongorajátékával, finomra hangolt koktélmenüsorával teljesen hű maradt a Fitzgerald-örökséghez.  

És nem, nem olcsó 20 eurót kifizetni egy-egy Old Fashioned koktélért; de nem is ezért fizettük ki, hanem azért a fizikálisan is belélegezhető belle epoque, Jazz Age, húszas évek vibrálásért, ami majd' száz év elteltével is ugyanúgy körbelengi a helyet, ahol az „elveszett nemzedék” finoman mértéktelen alkoholfogyasztás közepette akarta megalkotni a Nagy Amerikai Regényt.

És az ember ugyanilyen szürreális hangulatba is kerül a koktéljai fölött a végtelen tengert, a ringó jachtokat és a távoli, zöld fényt nézve: olyan este ez, amikor bármi megtörténhet, mert teljesen elfelejtkezünk róla, hogy mi nem is vagyunk ennyire obszcénül gazdagok és úgy költekezünk és álmodozunk, hogy egy estére mi magunk is regényszereplőkké válunk, teljesen kívül esve a világ halandó körforgásán.

A szemben lévő város

Antibes neve szó szerint annyit tesz: a szemben lévő város. Ez a tájolás és névadás Nizzához képest történt meg még nagyon rég, de valamit ma is elmond a városról: mintha máshoz képest kapna identitást, mintha mindig maradna benne valami elérhetetlenség.

A nomád című kortárs alkotás Antibes-ban, melyből a szemközti partot lehet nézni

Talán nem véletlen, hogy Fitzgeraldot az Hôtel Belles Rives-ből még ma is látható, távolban pislákoló zöld fény ihlette meg A nagy Gatsby-ben Daisy elérhetetlenségét szimbolizáló, túlsó oldali zöld fényhez, melyben Gatsby a megvalósulatlan szerelem után vágyódik.    

Antibes is kissé olyan, mint egy horizont, ami egyre távolodik, ahogy közelítesz hozzá: egy fény, amit sosem lehet megfogni, érdemes inkább távolról csodálni. És megérteni, hogy minden felemelő élményt adó szállás, étel, ital, látkép, művészet és irodalmiság mögött ebben a csodálásban, elérhetetlenségben és álomban marad mégis a leggazdagabb.

(Fotók: Getty, Unsplash, szerző saját fotói. További információ Antibes-ról itt!)