A késő tavasz vagy a kora ősz a legjobb időszak világgá menni. Már nyáron kitaláltam, hogy szeptemberben egy szál magamban csinálok egy háromezer kilométeres karikát Szlovénián, Olaszországon és Ausztrián keresztül, de az egyik baráti összejövetelen a tervem hallatán Jani barátomnak is felcsillant a szeme. Ő még nem volt ilyen nagy túrán, és elkapta a kalandvágy, így végül ketten vágtunk bele a történetbe.

Jani garázsában egy eddig leginkább csak városi ingázásra használt Suzuki Gladius SFV650 ácsorog, nekem pedig egy Triumph Bonneville T120 a szívem csücske. Egyiket sem arra találták ki, hogy az ember egy ültő helyében lemenjen velük a térképről, de így legalább van a sztoriban kihívás. Én már többször vettem a Bonnie-val a nyakamba a világot. A Balkánt, Ausztriát és több északi szomszédunkat is megjártam, sőt, tavaly tavasszal sikerült egy nap alatt letolni 850 kilométert szakadó esőben Erdély szívéből Budapestig, így van némi fogalmam arról, milyen az, amikor az embernek összenő a segge a nyereggel. Jani meg majd megtanulja.

Igazi szeptemberi nyárban hagyjuk el Magyarországot, de annyira, hogy amikor Tornyiszentmiklósnál megállunk egy pizzával lefojtani az addigi autópályázást, 32 fokos meleg vibrál a levegőben. A Budapesttől a magyar–szlovén határig tartó itthoni szakaszt letudtuk, amilyen gyorsan csak lehet, hogy elég idő maradjon a szlovén lankákra. Ljubljanáig a hazai kátyús borzalmat felváltó tükörsima aszfalton siklunk, miközben a szánkat tátjuk a körülöttünk elterülő tájat bámulva.

Roadtrippin'

A csodálkozásból rendesen kijut a következő öt napban. Ljubljana után Jesolo következik, ahová a Júliai-Alpokon keresztül vezet az út, gyönyörűen karbantartott, versenypálya minőségű utakon, vadregényes hegyi falvakon és észbontóan ívelt kanyarokon keresztül. A Jesolóban eltöltött egy éjszaka után a Garda-tó partján található Sirmionéba megyünk. Az odaúton elkap minket egy akkora zuhé, hogy kénytelenek vagyunk bemenekülni egy útszéli Mekibe, melynek vendégteréből egybefüggő pocsolyát csinál a ruhánkról leszakadó esővíz.

Fáradtan érkezünk a szállásra, de ugyanúgy, ahogy a túra során végig, másnap újra széles mosollyal pakoljuk fel a táskákat a motorokra. A tó partjáról megindulva becélozzuk a Ligur-tengerpartot, ahová az Appennineken keresztül vezet az út.

Olaszország leghosszabb hegyvonulata már emberes kihívás, tele visszafordítókkal, a hajtűkanyarokban a szembesávba átlógó autókkal és egysávosra szűkülő utakkal.

Itt komoly előnyt jelent az a már-már túlzott óvatosság, amivel a járművem terelgetem, hiszen nem egyszer találom szembe magam az út közepén kacsázó autóssal valamelyik beláthatatlan kanyarban, mely esetekben nagyon jól jön, hogy mindig igyekszem a külső íven maradni, ha nem látom az adott kanyar kilépési pontját.

A fáradságos út végén Ligúria sziklás tengerpartjának fenséges látványa a jutalom. A nyugatról Recco, keletről Rapallo által határolt félszigeten voltam már úgy tizenöt éve, de most sokkal szebbnek látom, mint amilyennek az emlékeimben élt. Ez lehet az út fénypontja. Reccóban egy sziklafal oldalába épített kocsmában kortyolgatjuk a söreinket, miközben a naplemente elképesztő fényjátékot fest a kora őszi égre.

Akkor és ott még nem tudjuk, hogy ez szó szerint a vihar előtti csend, az utolsó mézcsepp, amit Olaszországtól kapunk, mielőtt a nyakunkba szakad az összes létező sorscsapás, ami egy hosszú túrán megkeserítheti egy motoros életét.

Előttünk a vízözön

Másnap érünk el a kirándulás félidejéhez, ami azt jelenti, hogy el kell kezdenünk közelíteni Budapest felé. Az a terv, hogy felmegyünk Padováig, ott eltöltünk egy éjszakát, majd onnan Ausztria felé vesszük az irányt, hogy hazatérés előtt tekeregjünk egy jót az osztrák Alpok ölelésében. Az AccuWeather hablatyol valami ciklonról, ami hamarosan bekebelezi Közép-Európát. Nem örülünk az információnak, de mivel mindenképpen kapunk esőt a nyakunkba – akár maradunk, akár megyünk –, ezért az indulás mellett döntünk. Esőruha fel, felnyergelünk, aztán irány az olasz–osztrák határ másik oldala, egy Arnoldstein nevű kis település, ahol megalszunk, majd másnap indulhat az örömmotorozás.

Legalábbis ez lenne a terv, amit Udine környékén kegyetlenül szétfejel a Boris nevű ciklon – mert közben neve is lett annak a sötéten kavargó miazmának, ami szétterül felettünk az égbolton.

Amikor esni kezd, már az autópályán repesztünk. Rajtam egy kétrészes esőruha és egy esőálló átmeneti kesztyű van, a cipőmet pedig egy vízálló lábtyű védi, de úgy szakad, mintha dézsából öntenék, és néhány kilométer után a víz valahogyan utat talál befelé ott, ahol a kabát és a nadrág találkozik. Öt perccel később már a nadrágom ülepénél szuttyog a víz, és a tarkómnál is ömleni kezd az eső lefelé, a gerincem irányába.

Most még csak diszkomfort a helyzet, de fél óra múlva már egy komolyabb kétoldali tüdőgyulladás is reális következmény lehet. Megállunk egy benzinkútnál, hogy kicsit összeszedjük magunkat. Jani még nálam is jobban kapja az ívet. Nekem legalább a lábfejem száraz és a kezeimet a Bonnie markolatfűtése védi a hidegtől, de rajta csak egy nyári motoroscipő van, ami már régen ronggyá ázott, és minden lépésnél bugyog belőle a víz kifelé Jani lábujjai között. Ott állunk a benzinkút oltalmazó laposteteje alatt, és nézzük, ahogy kicsit sem csendesedő iramban jön lefelé a nem kívánt égi áldás. Jelenleg mindentől távol vagyunk, a szállás még nagyjából hatvan kilométerre, és mivel esély sincs arra, hogy Boris belátható időn belül csendesedik, nincs más hátra, fel kell szívnunk magunkat, és folytatni kell az utat, ha törik, ha szakad.

Szakad.

Ahogy közeledünk a határ felé, a szüntelenül, óriási szemekben zuhogó eső vendéget kap: a levegő hőmérséklete az addigi 17-ről tíz fok alá esik, így 80-as, 90-es tempónál már fagypont körüli a szubjektív hőérzet, különösen Jani számára, akinek a fagyos menetszél folyamatosan az elázott cipőjén süvít keresztül. A tájat itt már az Alpok hegyei uralják, a völgyekbe leereszkedett ködpárának köszönhetően még oda is utat talál a nedvesség, ahol eddig valamennyire meg tudta védeni a testünket a küzdelmet lassan feladó esőruha.

Még húsz kilométer van hátra, de mi már a végét járjuk. Valahányszor beérünk egy alagútba, fáradt nyöszörgéssel nyugtázzuk, hogy néhány száz méter hosszan végre nem ömlik a pofánkba a jeges víz, amikor pedig kiérünk, görcsbe rándult tagokkal megyünk előre. A sisakbeszélőn már hosszú kilométerek óta csak Jani fáradt fújtatását hallom, amikor végre jön Tarvisio, az autópálya vége, és már csak egy végtelennek tűnő kanyargás van hátra a szállásig a határ osztrák oldalán. Mintha nem lenne elég, hogy az elemek ki akarnak nyírni, hirtelen fura, szakaszosan recsegő hangot hallok a blokk környékéről. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha most az út szélén hagyna a gép, ezért perifériára teszem a problémát, és arra koncentrálok, hogy az egyre komolyabb átfolyások ellenére is az úton tudjam tartani a motort.

Mire leparkolunk a szálláson, nekem már annyira átfagyott a kezem, hogy elgémberedő ujjaimmal alig bírom kiműteni a slusszkulcsot a helyéről.

Tizenöt perce ömlik rám a forró víz a hotel zuhanyzójában, de még mindig ráz a hideg. Most először a túra során nem tudom, mihez kellene kezdenünk, amikor pedig leszáll az este, és azt látom, hogy odakint havas esőre vált a csapadék, végképp megszáll a tanácstalanság.

Csapdában

A szobában kiteregetjük az átázott felszerelést és egy ventilátorral fújatjuk rá a levegőt, míg Jani egy hajszárítót dug az egyik cipőjébe, amiből vastag cseppekben csap ki oldalt a hideg víz. Az utasbiztosítás csak bizonyos eseményekre fizet, melyek között nincs ott a Boris ránk borította az apokalipszist esetkör, így onnan nem bízhatunk segítségben. Jani némi telefonálgatás után közli, hogy a testvére hajlandó eljönni értünk kocsival, ha valahol be tudjuk tárolni a motorokat, de végül elvetjük az ötletet. Elfog a rátarti makacsság; nincs az az isten, hogy hátrahagyjam a Bonnie-t! Együtt jöttünk, együtt megyünk! Ebben aztán jól meg is állapodunk, bár arra egyelőre egyikőnknek sincs épkézláb ötlete, hogyan fogjuk holnap leküzdeni azt az 550 kilométert, ami elválaszt minket az otthonunktól.

Az éjszaka a szüntelen búgó ventilátor zajában, nyugtalan forgolódással telik. Hirtelen eszembe jut a motorom blokkja felől érkező recsegés, és ahogy az odakint szakadó havas esőt nézem, megtámad a gondolat, hogy itt fogunk megdögleni a szeptemberben keményre fagyott Karintiában. Egy esélyt látok arra, hogy ez ne így legyen: ha reggel egy órácskára abbamaradna a csapadék, el tudnánk menni a húsz kilométerre lévő Villachba, ahol egy szervizben meg tudnám nézetni a motoromat, majd egy ott lévő üzletben vásárolhatnánk száraz és meleg felszerelést, aztán az autópályán egyenesbe vágnánk a gépeket, és meg sem állnánk a magyar határig.

Mert egy biztos: innen menekülnünk kell, mielőtt megérkezik a másnapra ígért havazás, ami az előrejelzés szerint akár félméteres fehér paplan alá is temetheti a tájat.

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a pirkadat halovány fehér fénnyel beköszönt a szobába. Egész este a motorom állapotán kattogott az agyam, ezért amint lehet, kiszaladok és vetek egy pillantást a láncra. Szerencsém van, csak a feszességgel van baj, ami könnyen orvosolható probléma, de szerszám híján így is meg kell vele látogatnom egy szervizt. A jó hír nem jár egyedül: lassan eláll az eső, és baljós köd ereszkedik a hegyek közé. Boris továbbra sem a barátunk, de úgy dönthetett, ad egy kis egérutat. Nem késlekedhetünk, egy gyors reggeli után magunkra kapjuk a még mindig nyirkos cuccainkat, és nyeregbe vágjuk magunkat.

Hideggörcs

Húsz perccel később már a villach-i Triumph szakszervizben kortyolgatjuk a forró kávét, amivel a műhely vezetője megkínált minket, amíg az egyik szerelő ránéz a motoromra. Tényleg csak a láncfeszességen kellett állítani, a szaki nem is kér érte pénzt. Akkora kő esik le a szívemről, hogy szinte hallani lehet a puffanást. A motorosáruház csak négy kilométerre van és még mindig nem esik.

Lehet, hogy mégis túléljük ezt a napot?

Veszek aláöltözőt, termomaszkot, kezeslábas esőruhát, és Jani is beruház néhány dologra, hogy ne ismétlődjön meg a tegnapi fiaskó. Fizetés után visszakéredzkedek a próbafülkébe, és mindent magamra veszek, amit csak lehet. Fent egy aláöltöző, két póló, egy ing, egy átmeneti motorosdzseki, odalent egy termoaláöltöző, egy melegítőalsó, egy motorosfarmer és egy esőnadrág feszül rajtam, és minderre még felveszem a most vásárolt overallt is. Úgy nézünk ki, mint két Michelin-gumiemberke, de ez nem az a helyzet, amikor a stílusérzék szóhoz juthat.

Ez az út nem lesz örömmotorozás. Felhajtunk a pályára, 130-nál rányomok a tempomatra, és csak megyünk előre robotpilóta üzemmódban, ki az Alpok csúcsai közül, mielőtt Boris végleg elzárja ezt a helyet a külvilágtól. Klagenfurt magasságában ismét megérkezik az eső, de ezúttal nincs olyan rés a ruhámon, ahol be tudna pofátlankodni a víz. Szárazon a fogvacogtató hideg is elviselhetőbb, de másfél óra után, amikor elkezdenek elgémberedni a tagjaink, muszáj felmelegednünk valahol.

Valahányszor megállunk egy benzinkúton meginni egy forró teát, rá kell jönnünk, hogy nem vagyunk egyedül. A térségből egész seregnyi motoros menekül velünk együtt kelet felé, akik ugyanúgy remegve kortyolják az italukat, mint mi, és mindegyikük arcára oda van fagyva a meglepetés. Ők is a nyárban indultak el, és ők sem készültek fel arra, hogy egy héttel később beköszönt a tél. Graz környékén már fellélegezhetnénk, ha nem ömlene szüntelen az égi csapás. Itt már okkal hihetnénk, hogy a nehezén túl vagyunk, hiszen az Alpok legmagasabb csúcsait kétszáz kilométerrel magunk mögött hagytuk, de a hideg és a fáradtság nem hagy sok teret az optimizmusnak. Két felmelegedős megálló után végre átlépjük a magyar határt, és Szombathelyen tolunk egy kései ebédet.

Hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka

Ott ülünk néhány hamburger és sült krumpli felett, és az óránkat nézzük. Amikor elindultunk Arnoldsteinből még magától értetődő volt a számunkra, hogy nem jutunk el Budapestig egy lendülettel. Egy szállás még biztosan kell – okoskodtunk, ha szerencsénk van, már Magyarországon, ha nem bírjuk, akkor még Ausztriában, de minél közelebb a határhoz. És tessék, most itt vagyunk, és azon morfondírozunk, hogyan tovább. Négy óra van, hat körül sötétedik, és bár még itt is 7-8 fok körüli a hőmérséklet, az nagyjából biztosnak tűnik, hogy Budapestig előttünk már nem lesz nagy zuhé. Végül felszívjuk magunkat, és visszaszállunk a motorokra. Kőkemény két óra lesz, de ha ma este már mindenki a saját ágyában aludhat, akkor talán megéri a kockázat.

Aztán az M86-oson olyat kapunk, ami eddig még kimaradt a repertoárból: pusztító oldalszél.

Jani motorját egy-egy széllökés szó szerint lepakolja az ívről, és bár az én gépem nagyjából harminc kilóval nehezebb, olykor alattam is kacsázni kezdenek a kerekek. Próbálom tartani a tempót, de ebben a szélben képtelenség úgy menni, hogy sötétedés előtt biztonságosan hazaérjünk. Az ég alja közben egyre morcosabb, sötétkék, majd fekete színt kap, és az M1-esre érve ismét elkezd szemerkélni az eső. Az autópálya tele van a hétvégi kamionstop előtt hajrázó szerelvényekkel, majd az újrainduló esőt ötven-hatvan kilométerrel a főváros előtt egyre sűrűbb, nyirkos köd kezdi súlyosbítani. Amint ránk sötétedik, lassan olyanná válik az utazás, mintha víz alatt vezetnénk.

A bajokat csak tetézi, hogy Jani sisakja makacsul párásodik, míg már nem lát semmit az útból, ezért beállunk egy kamion mögé, és szólok neki, hogy csak kövesse a helyzetjelzőmet a következő pihenőig. Tíz rémületes kilométer következik a számára, amikor gyakorlatilag egy halvány piros folt után megy a mindent leuraló homályban. Motorozásnál nem hátrány, ha az ember látja, merre megy, de ez a luxus neki most nem adatik meg. Nekem sem sokkal komfortosabb a helyzet, hiszen egyre cudarabb az idő. Az egymást előzgető kamionok sűrű párával permetezik tele a sötét levegőt, ideges autósok villognak, húznak el mellettünk, így mire szembejön egy benzinkút, már számomra is kétségessé válik, hazaérünk-e valaha.

A kúton elkérem Jani sisakját, alaposan szárazra törlöm, majd két réteg párátlanítót fújok a plexi belső oldalára. Amikor nekiveselkedünk a hátralévő húsz kilométernek, Jani megkönnyebbülten mondja be az interkomba:

Szemem, mint a sasé. Csapassuk!

Végül úgy alakul, hogy ez az öt szó tesz pontot a megpróbáltatásaink végére. Budapest határában kitisztul az idő, a levegő hőmérséklete szinte egyik percről a másikra két számjegyűvé válik, száraz aszfaltra futunk, és a köd is szétoszlik körülöttünk. Furcsa, hiszen ma reggeltől Boris szünet nélkül tolta ránk a kínt, és még egy fél órája is az életünkért küzdöttünk, most mégis nyom nélkül tűnik le rólunk a világvége-hangulat. Minden okunk megvan arra, hogy úgy érezzük, a sors gonosz összeesküvése költött ilyen lezárást a túrának, mi mégis szinte euforikus hangulatban ünnepeljük azt az egyszerű tényt, hogy sikerült legyőznünk az elemeket.

Amikor hazaérve betolom a garázsba a motoromat, nem tudom megállni, és nyomok egy puszit a Bonnie műszeregységére. Könnyen vagyok szentimentális, hiszen a mai nap ezerféle módon alakulhatott volna sokkal rosszabbul, én viszont itt vagyok, egy olyan kalanddal a hátam mögött, amiben az az egyik legjobb dolog, hogy elmesélhetem.

Autóban ülve nem ázom, nem akar felborítani a szél, nem vagyok kitéve az időjárás szeszélyének, de ezt a vérpezsdítő érzést sem tapasztalhatom meg soha.

Ez is érdekelhet: