Az elején le is lövöm a poént, amit a címben próbáltam érzékeltetni. Bali tényleg az istenek szigete, lépten-nyomon szentélyekbe botlunk és kis füstölgő kosárkákba (canang sari) bukkanunk, amelyek felajánlások a másik dimenzióban található világnak.

Ha viszont nem úgy vizsgálom Balit, ahogy a legtöbb influenszer és vlogger/blogger próbálja bemutatni, sokkal árnyaltabb a kép, és számomra eléggé távol áll az istenek szigete jellemzéstől.

Minden videós és fotós beszámolóban az élet napos oldalát mutatják be. Bali és a többi kis sziget természeti adottságai valóban lélegzetelállítóak, emellett azonban ott van az emberi tényező is. A szokásos utazós anyagokban pedig általában csak a szép jelenik meg, a kamera mögötti rész sose kerül elő.

Pedig rendre egy mélyszegénységben élő nyomornegyed van a túloldalon, amit elborít a szemét. Természetesen vannak kivételek, de például Lovina Beach – amelyet a legnyugisabb és az egyik legszebb tengerpartnak írnak le Balin – apály idején egy merő szemétdomb. Az annyira felkapott epicentrum, Ubud is gyönyörű a mindenhol megtalálható szentélyekkel, csak élvezhetetlen az irdatlan mennyiségű turistától.

A mostani utazásunk előtt négy éve voltunk utoljára a szigeten, amikor Ubud központjának megvolt az vidéki romantikus bája, ami miatt valószínűleg a nyugatról érkezett turisták annyira imádják. Ellentétben velem, akinek évekkel ezelőtt sem jött be annyira a Bali-őrület, mivel gyerekkorom nyarait rendre egy kis szabolcsi zsákfaluban töltöttem, ami tiszta balinéz fílng volt már akkor is: igaz, füstölgő kis kosárkák a bennük található felajánlásokkal nem voltak, de mezítláb mászkáló népek és tehenek az utcán igen.

Elhiszem, hogy akit nem értek kölyökként vagy akár felnőttként ilyen impulzusok, annak Bali tényleg nagy váó!-érzés. Egyszer olvastam valahol, hogy anno a nyolcvanas években Mick Jagger nagy kedvence volt a sziget. Próbáltam olyan képeket keresni, amelyek azt a korszakot tükrözik több-kevesebb sikerrel, és arra jutottam, talán az az éra lehetett olyan hangulatú, mint ma Nusa Penida, ami a tripünk első állomása volt.

Nagyon nagy öröm, hogy oda elmentünk, mert ha megint csak Balin lettünk volna, keserű szájízzel jöttem volna el Indonéziából. Így viszont ezt a helyet szívesen tudom ajánlani bárkinek. Igen, masszív turistaáradat van ott is, de mivel a kis szigetnek nincs kiépített központja, a tömeg elvegyül – kivéve reggel és este. A legtöbben ugyanis a bérelt sofőrt és a hozzá tartozó kisautót tartják a legmegfelelőbb transzportmegoldásnak, ezért irtózatosan hosszú és egybefüggő kocsisorok alakulnak ki a kis utakon.

Ha igazán menő arcok vagyunk, akkor motort vagy robogót bérelünk, amivel amúgy a helyiek jelentős hányada is közlekedik. Így el lehet húzni az álló kocsisorok mellett, nem mellékesen minden szpothoz könnyebben elérhetünk.

Évekkel ezelőtt megcsináltattam a nemzetközi jogsit, mert azt lehetett hallani, ha megállít a jard, akkor tuti, hogy kérni fogja. Nem állított meg, sőt, talán rendőrt se láttunk. De legalább a kormányablakban az ügyintéző kinevette a papírt, mert szerinte semmi értelme, a rendes jogsi nélkül nem érvényes, illetve amúgy is minden magyarul van beleírva. Konklúzió nincs, de ha nem kell a para, akkor csináltass, ha pedig élj a mának arc vagy, akkor adsz egy százezer rúpiást a rendőrnek, és megmondod, hogy nem találkoztatok. Hátha beválik!

Szóval robogóra fel, maximum két nap alatt minden lenyűgöző szpotot meg lehet csípni. Maxi UV számú krém nem árt, vagy UV-szűrős felső, mert korábban még életemben nem láttam telefonomon 11-12-es sugárzás-előrejelzést. Persze, a rendes és felvilágosult nyugati embereknek ilyenre nincs szükségük, csak este eléggé szarul fognak kinézni, amikor rákvörösre sültek. True story, és nem is egy ilyet láttunk...

A sziget nyugati felén található Atuh és Diamond Beach volt az első célpontunk, és a nem messze található Rumah Pohon lombház. Ebből az Atuh Beachre jutottunk le, ami egyszerűen olyan felfoghatatlanul gyönyörű, mint a filmeken. Fürdeni elvileg nem szabad a tenger szívóereje miatt, de azért sokan csinálták. Ha valamire való turisták vagyunk, egy félgigás telót telefotózhatunk szelfivel.

A Diamond Beach volt a másik látványosság, ám mivel dagály idején jártunk ott, lezárták a parthoz vezető utat. Az árapályjelenség fordított, mint ahogy megszoktuk: ott reggel és délelőtt van dagály, este pedig apály.

A Rumah Pohon lombház kihagyható – ha lány nincs a csapatban. Ha hölgyek is vannak velünk, akkor must try kategória, amit a helyiek pontosan tudnak. Először lerántanak a parkolóban parkolási díjjal, aztán, ha fotót akarunk a kedvesünkről csinálni, akkor egy helyi kétfős vacsora árát is legombolják pluszba. Cserébe életünk párja a legmenőbb fotókkal posztolhatja tele a közösségi oldalát, tehát biztos megéri.

Az említett három látványosság irtózatosan közel van egymáshoz. Mi mégis úgy eltévedtünk, hogy a dzsungel adta a másikat. A hátsó ülésen helyet foglaló feleségem volt a navigátorom, és a nem tökéletes mobilnetnek meg a Google Mapsnek hála akaratunkon kívül beleszagoltunk a helyi életbe. Benavigálódtunk a dzsungelbe, és egy tuti kis órát bolyongtunk benne. Robogóval. Az idő szerencsére mindent megszépít, ma már tök jó emlék az egész, akkor, ott, örültünk, hogy túléltük. Visszatekintve ez volt az egyik legnagyobb élmény a szigeten.

A másik a kora reggeli robogózásunk a Kelingking parthoz, amit ismerhetünk úgyis, hogy T-Rex szikla. Az időzítésünk tökéletes volt, alig láttunk egy-két turistát rajtunk kívül. Cimboráktól hallottuk, hogy elég nagy szívás lejutni a partra, de nagyon megéri.
A túrázás évekkel ezelőtt még a lételemünk volt, természetesen bevállaltuk. A feléig az útnak le is jutottunk, mivel azonban valószínűleg a közelmúltban leégett a fél hegyoldal, annyira csúszós volt a vizes hamu, hogy inkább visszafordultunk.

Nem messze található onnan a Tembeling Beach, ahova gyalog is le lehet jutni, a helyi arcok is levisznek robogón, de mi magunk is lemehetünk motorral. Mi az utóbbit választottuk. Csak annak ajánlom, aki biztosan ül a motoron vagy bringán 60 fokos lejtőn/emelkedőn, nehezítésképpen csúszós köveken. És természetesen számoljunk a helyiekkel, akik nyélgázon közlekednek le és fel az egy nyomvonalas úton. Ha épségben leérünk a parkolóba, onnan már csak egy kis séta, és elénk tárul a mesevilág.

Először egy kis szentély – természetesen –, és mellette egy fürödhető tó. Azt érezzük, hogy ez tényleg az istenek szigete, aztán lejjebb sétálunk, és elénk tárul a part, és egy még csodásabb esőerdei tavacska.

Nem tudom, melyik volt a nagyobb élmény: hogy egyedül voltunk a parton elég sokáig, vagy hogy ugyancsak egyedül élvezhettük ennek a tónak a vizét. Nusa Penida legnagyobb élménye számomra mindenképp a Tembeling forrás és a tengerpart volt.

A következő napokban már csak a híres, a leggyönyörűbbnek mondott partot néztük meg, a Crystal Bayt. Biztos van, akinek ez szép, de a szállásunk előtti partszakasza sokkal szebb volt, pedig azt nem jegyzik sehol. Ennek ellenére tele volt turistákkal.

Nekünk ennyi jutott Nusa Penidából, pedig még rengeteg helyre mehettünk volna. Itt is örök érvényű szabály: ha lehet, válasszuk a drágább szállást, ahol négy-öt nap így is kijön egy balatoni hétvége árának negyedéből!

Elég sok szuper ex pat lokál van, amelyek a helyi, „warung” néven futó kifőzdék mellett kis nyugati varázst adnak. A parton fetrengve, egy Singaraja sört kortyolva lehet a naplementét bámulni, ami itt valahogy sokkal szebb, mint bárhol máshol.

Nusa Penida utána adtunk még esélyt Balinak pár napra.

Azaz felesleges ez a többes szám, mert a feleségemet – aki többek között jógaoktató, és a spirituális világ sem annyira távoli tőle, mint tőlem – továbbra is lenyűgözte Bali. Ő sokkal jobban tolerálta azt az irdatlan mennyiségű szemetet és nyomort, ami ugyanúgy Balihoz tartozik, mint a csodás környezet. Az is igaz, hogy ennyi mosolygó embert én se nagyon láttam még a világon.

Ubud már megvolt korábban, és mint említettem, annyi változott vele kapcsolatban, hogy nyolcvan százalékban elvesztette azt a romantikus vidéki életérzést, ami pár éve még élvezhető volt. A piac környéke teljesen kiépült, a központban mindenhol kávézó nyílt,  rengeteg a turista. Irdatlan sokan lettünk, ami sokat levon az élvezetből, kivéve, ha valaki azt is élvezni szokta, hogy heringdobozost játszik a reggeli metrókon.

Ubudhoz közel található a Tegalalang rizsterasz, amely talán minden Balival kapcsolatos képanyagban szerepel. Tényleg gyönyörű, nem szabad kihagyni! A legjobb elveszni benne – a szó szoros értelmében –, úgy sokkal több arcát megláthatjuk, mintha csak a kijelölt utakon bolyongnánk.

Ha pedig már ott vagyunk és meguntuk a rengeteg szelfi készítését, és egy kicsit is szeretjük a kávét, a közelben találunk egy remek ültetvényt, a Bali Pulinát, ahol kiselőadást is kapunk a kávétermesztés jelenkori és régebbi felhasználásáról. Utána megkóstolhatjuk a sokak által csak a világ legdrágább, macskaszarosként is emlegetett kávéját, a Kopi Luwakot.

A kávé természetesen nem ürülékes, csak a cibetmacska gyomrában erjed és belőle távozik, majd kiadós tisztítás után ebből készül a kávé. Tényleg csodálatosan finom kávét kóstolhatunk, de kérhetünk akár egész tea- és kávékóstoló menüt, amit ugyancsak érdemes bevállalni, mert hatalmas élmény. Főleg a dzsungel felett kortyolgatva!

Nekünk Baliból már csak a már említett Lovina Beach volt hátra, mert azt olvastuk, az a leggyönyörűbb és nyugodtabb partvidék. Nagyon nyugodt, ez igaz, mert alig vannak emberek, de az is igaz, hogy iszonyatosan szemetes.

A kosznál viszont sokkal felejthetetlenebb élmény volt a delfintúra.

Ott mindenki többnyire azzal foglalkozik, hogy a kis lélekvesztő hajóikkal kiviszik a turistákat hajnalban a vízre, és fel-alá hajóztatják őket, hátha delfinekre bukkannak. Az amúgy sem túl olcsó bali árakhoz képest ez különösen drága program, de így, utólag, azt kell mondjam, minden pénzt megért!

Az első óra végéig másképp gondoltam. Kapitányunk egyik helyről a másikra vitt minket a hajóval – delfinek sehol. Azzal nyugtattam magam, hogy drága volt, de legalább a napfelkeltét a tengerről láttuk, meg amúgy is szeretek hajókázni. Aztán amikor az első uszonyt megláttuk, valami gyermeki dolog tört elő: ott egy élő delfin uszonya!

Nekem ennyi is elég lett volna, mert én láttam, köszönöm, mehetünk vissza, utána viszont tényleg jött a show-műsor, rajban bukkantak elő ezek az csodálatos teremtmények. A deal része, hogy mindenki kap egy sznorkelingfelszerelést, és a kapitány a hajóba kapaszkodva húzza a népet, hogy a víz alatt is lássuk a delfineket. Nekem ez kimaradt, mert valakinek videón és fotón is meg kellett örökítenie az élményt.

A feleségem azonban hosszasan időzött a vízben, és az elmondása alapján amikor én fenn eksztázisban voltam, hogy látok három delfint, a hajónk alatt úgy ötven-hatvan úszott át. Mindegy, én legalább láttam kiugrani ezeket az állatokat a vízből, ő meg nem.

A program része még, hogy elvisznek a végén egy korallzátonyhoz búvárkodni.
Nevemhez méltóan tamáskodtam, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg létezik, és nem csak a mi kedvünkért van ennyi csilió-billióféle hal a vízbe engedve.

A Némó nyomában oda volt tolva az arcunkba.

Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam ilyet, másrészt átkozottul bánatosnak is. Valószínűleg régebben Balin és környékén mindenhol ilyen volt a part közelében, most viszont már csak egy kis területén található meg ez a lélegzetelállító akvárium.

Utolsó helyszín, ahol voltunk Balin, Seminyak. Mindig el akartunk kerülni, mert úgy hírlik, olyan, mint a Balatonon Siófok. Fake news! Tény, hogy abból az ősi és tradicionális Baliból vajmi kevés található ott meg, ami onnan északra érezhető. A tökéletes tengerpart a hatalmas hullámaival azonban kárpótolt mindenért.

Jobbnál-jobb helyeket találtunk, és bár esténként a tengerpart átalakul egy hatalmas dzsembori helyszínévé, de ezt Siófokkal összehasonlítani irtó nagy marhaság. Senki nem volt feszült, nem lehetett érezni sehol problémát. Az emberek csak élvezték a naplementét, kulturáltan! Ezek szerint ezt így is lehetne?

Pár évvel ezelőtt rettentően olcsó volt Bali. Mivel mindenkinek ez az első kérdése, így tisztázom a jelen állapotot: Bali már nem olcsó, az évekkel ezelőtti árakhoz képest kifejezetten drága lett. Az árak olyanok, mint Magyarországon, Seminyak és környékén pedig még drágább.

Amíg évekkel ezelőtt az emberfia egy warungban mindent is kirendelt, hogy megkóstoljon, ma már ez nem így megy.  Szerencsére Ázsiában vannak még olcsó és zseniális helyek, amiket bemutatunk az elkövetkező hetekben.

(Fotók: Bodor Tamás)