Géczy Dávid filmrendező hegymászókat (is) filmez tizenöt éve, miközben ő nem sporttárs, az Everest előtt még csak a Kékestetőt sem hódította meg. Ennek ellenére érdekelte a téma és a kaland, hogy először Klein Dávidot és Várkonyi Lászlót az Everesthez kísérje, később Kleint és Suhajda Szilárdot a K2-höz, idén Nagy Marcit és Klein Dávidot pedig a Hindukus hegységbe, az Istornálhoz. Ennek a legutóbbi, kalandos utazásnak a képei, történetei következnek a filmes tollából és szemszögéből.
Biztosítást nem volt könnyű kötni Pakisztánra, az oltást meg elfejtettem. Nem baj, inkább már nem nézem meg, mitől kell tartani. Klein Dáviddal és Nagy Marci hegymászókkal utazom, dokumentálva a 2024 Hindukus-expedíciót.
Előbb Isztambulba megyünk, majd a türkizék erlájnsz átrepít bennünket Iszlámábádba, ahova hullaként érkezem. Már jártam itt, a K2 expedíció alkalmával, most is pokoli meleg fogad, és egy betonból épült, lapos város képe, egy-két hegyes mecsettel. A többiek is fáradtnak mondják magukat, de a terv az, hogy rövidet alszunk, és három órán belül kelünk is. Az jó lesz, biztos jól bírom majd a 40 fokot, zombi üzemmódban.
Fűszer és vér illata – ez itt a bazár
Van net, víz, tiszta ágy, az egyiken hajszál meg fura testnedvcseppek. Három-négy óra alvás, amikor már kopog is Marci, hogy megyünk a bazárba. Nagyjából tudtam, mire számítsak: köszörülés hangja, levegőbe szökő szikrák, fűszer és vér illata, levágott kecskefejek a pulton, kifordult szemmel, melyből a legyek isznak. Ennek ellenére hihetetlen varázsa van ezeknek a bazároknak, érzed, hogy Keleten vagy.
Jót eszünk a szállodában, csupa helyi étel. Vigyázok, hogy friss gyümölcsöt, zöldséget ne egyek, mert csapvízzel mossák, és abból lesz mindig a baj. Azt nem realizálom, hogy a műanyag ízvilágú jaffájuk csapvízzel van felhúzva.
Másnap indulunk egy nyolcórás busztúrára Chitralba, menet közben lekapcsolnak bennünket a hatóságok, és inkább rendőri (valójában inkább katonai) kíséretet adnak. Ez úgy néz ki a gyakorlatban, hogy a dzsipek konvojban mennek, és egy gépfegyveres, bajszos fószer mindig előttünk ül. Elvileg azért vigyáznak ránk ennyire, hogy véletlenül se lövöldözzenek le bennünket. Pár éve három tálib felment az alaptáborba, és agyonlőtt pár hegymászót.
Megérkezünk a szállodába, ez már puritánabb kivitel. A ventilátor olyan erővel pörög fel bekapcsolás után, mint egy helikopter. Inkább kikapcsolom, azt vizionálom, hogy leszakad éjjel a lapátja, és levágja majd a fejem. A kapcsoló zárlatos, a telefonomat és a kamerát inkább a folyosón töltöm. A fürdőben a hátán kepeckedő csótány próbál a hasára fordulni, a kertben aranyos fiatal kutyus avas kenyérvéget rágcsál.
Másnap dzsipekbe ülünk. Igazi mogyorótörős, majrévasas járművek ezek, nagy kereszt vascsővel felül, ami az ember koponyája felett halad. Így legalább nem kell kórházba vonulni, ha borul a kocsi. Dobál rendesen a szakadékok felett, vékony sziklákba vájt utakon haladunk, nyolc órát is elzötykölődünk.
Késő délután megérkezünk Shagron hegyi falucskájába. Az utolsó szakaszon bepattan a maximum öt férőhelyes dzsipbe hatodiknak a helyi rendőrfiú, ölében az elmaradhatatlan AK47-sel. Beleakad a táskám, próbálom anélkül kinyitni, hogy meghúznám a zsinórommal a ravaszt. A srác annyira nem izgul, pedig a tökei felé mutat a fegyver csöve.
Megérkezünk, a kertben felállítják a műanyag asztalt és a székeket, ételt főznek. Nagyon keveset és óvatosan eszem, előtte sokat koplaltam. Reggelre kérek főtt krumplit. Közben a teljes falu idesereglik, hogy szemügyre vegyenek bennünket, a gyerekek mosolyognak rajtunk, velünk. Másnap kakasra ébredünk, húsz-harminc teherhordó sündörög, és próbálják kiosztani, hogy ki melyik 25 kilós csomagot vigye.
Indulunk utunkra, közben fotózom a falusi embereket, bemegyek hátsó udvarokba, kertekbe. A férfiak örülnek, a nők és a gyerekek nem. Belátok a házak belső udvarába: szegények, mint a templom egere, mégsem tűnnek boldogtalannak.
Haladunk szebbnél-szebb hegyeken-völgyeken. Oázisszerű, zöld buja növények közt és sziklás, sivár tájon keresztül is. Hol az eső esik, hol a szél fúj, váltogatom a hosszú ujjú pólóra esőkabát vagy soft shell dzseki kombót. Nem tudnám megmondani, milyen idő van így június elején a Hindukuson.
Közben egy csapat falusi gyerek szegődik mellénk, futkároznak mellettünk. Vagy Dávidot követik, vagy engem. Marci messze megelőz bennünket. Néha hosszú szakaszokra egyedül maradok, van, hogy kicsit eltévedek, de figyelek a nyomokra. A teherhordók kitapossák a saras földet, havat. A baj a törmelékekkel és a sziklás részekkel van, ott nem találok nyomokat.
Szülinapi torta kecsketejből, három laktóztablettával
Tizennégy kilométer megtétele után megérkezünk a táborhelyünkre. Leülünk egy nekünk felállított műanyag asztalhoz, kifújjuk magunkat, eközben Klein Dávid arról beszél, hogy amikor olvasta gyerekkorában a Winnetou-könyveket, mindig ilyen sziklás, kietlen tájak voltak a fejében, erre vágyott. Bár a westernnel kapcsolatos romantikus nézetei megdőlnek, amikor kiderül, hogy a Nincs bocsánat c. filmben nem Eastwoodnak szurkolt, hanem a Gene Hackman által alakított gennyes seriffnek, aki csak a rendet védte a fejvadászoktól.
Bemegyek a konyhasátorba, ahol finom vacsorát rittyent a pakisztáni tábori szakács. Paprikás csirkére és lecsóra emlékeztető finomság rizzsel. Mértékkel eszem belőle, majd jön a desszert természetesen, Happy Birthday-dallal. Egy panna cotta tortát varázsol, nem tudom, hogyan, de beveszek hozzá azonnal három laktóztablettát. Sajnos így is egy félreeső sziklán végzi a cucc.
Befekszem a sátorba, egy kis esti offline sorozatnézésre. Kényelmes a hegymászó hölgytől, Julcsitól kapott nyakpárnám, el is felejteném, hol vagyok, viszont arra leszek figyelmes, hogy ég az arcom, és dagadnak az erek a halántékomon. A korábbi két Himalája-túrán is megijedtem a megnövekedett pulzusszámtól, de most sokkal parább a helyzet, mert múlt év végétől tudom, hogy vérnyomásproblémáim vannak. Tuti a covid, vagy az oltás, vagy a kettő együtt.
Bejön a kecske
Kimegyek egy éjjeli vécére a természetbe, a sok folyadék miatt is folyton ki kell mászkálni. Elmegyek a szakács sátra mellett a tök sötétben, csak a csillagok világítanak. Át is fut az agyamon, hogy Dávid mesélte, vannak itt azért párducok, medvék. Ekkor két szempár villan rám, nem emberi. Megtorpanok. Nem a covid, nem a vérnyomás, hanem valami hegyi állat jelenti most számomra a legnagyobb veszélyt. Hirtelen megnyugszom.
A tábori kecske az, csak a fejlámpa persze a szemét világítja meg először. Szomorúan nézek rá, mert tudom, hogy le fogják vágni miattunk. Azt mondom neki, remélem nekem nem szolgálnak fel, nem szívesen ennék belőled. Azért az éjjel még egyszer ordítva riadok fel egy rémálomra, ahogy a szél mozgatja a sátrat. A kecske bejön, és engem néz a sátor végéből.
Gandalf megjön kelet felől
Azt mondják, jön a háromnapos, közel negyven kilométeres magashegyi túra utolsó napja. Gondolom magamban, ha lenyomtam öt éve a K2 alaptáborába vezető túra nagy részét hat-hét nap alatt, olykor napi húsz kilométerrel, ezt is valahogy kibírom. Korán kelünk, 5:30-kor. Klein Dávid megnyugtat, hogy két-három óra alatt fent vagyunk az alaptáborban.
Fel a morénákon, hegyre fel, hegyről le. Máskor őrült mély gleccserhasadékokat lépünk át, van, hogy segítenek a teherhordók és Dávidék, hogy jól ugorjak szikláról sziklára, miközben zubog alattam egy nagyobb gleccserzuhatag. Itt is be lehet pottyanni, ha az ember nem figyel. A Baltoron anno össze is hoztam.
Egy idő után elfogy a türelmem. Az ígért két-három óra helyett már négynél tartunk, és sehol senki. Egyszer csak Klein Dávid jelenik meg deus ex machina, hoz nekünk egy termoszban forró teát. A hó szállingózik mindenfele, egy hosszabb havas terepen átkelve nagy fekete törmelékhegyet mászunk épp. Már semmi erőm nincs, mint amikor a Helm Szurdok Ostrománál már minden elveszett, de Gandalf megjön kelet felől. Szóval megmenekültünk, az alaptábor már épül.
4290 méter – Tiricsmir alaptábor, avagy itt is a Mekiből jön a burger
Innen látszik az Istornál nevű hegy is, ami az expedíció célja. A teherhordók megkapják Klein Dávidtól a fizetségüket, alkudoznak, jelentkeznek a további munkára, mert sokan mennek vissza a további eszközökért, technikáért, plusz láda csirkékért. Egy tonnát kell valahogy feljuttatni. Aznap indulnak is, pedig már ennyit másztak fel ma, nem tudom, miből vannak.
Elkészül a tábori antenna, nagy cölöpre helyezik fel Dávidék. Rögtönzött zuhanyzó, netjeladó, valami izmos wifi router. A víz bevitelre továbbra is figyelek, kérek a konyhasátorból felforralt vizet a kulacsomba, aztán befúrom a hóba, a száját nyitva szoktam hagyni, hogy gyorsabban hűljön. A szél azonban vagy fellöki, vagy beköpi valami légy, ami rászállhat a táborhely végén lévő ürítőhely fekáliáiról, vagy a mai napon feldarabolt kecskéből, akit még mindig gyászolok, olyan kedves lény volt, meg hát jött velünk végig, ő is ugrált a gleccserhasadékok felett.
Dávid megjegyzi, hogy szokott lenni hamburger is a kecskéből. Erre egy szomorú és gyenge poénnal tetőzöm a témát: hiába jöttünk fel a hegyre, a Mekiből jön a burger.
Szar Godzilla-film, hangulatos mozizás a hegyen
Este megnézzük az új japán Godzilla-filmet. Rettenetesen szar, pedig Oscar-díjas film. Olyanok a dialógok, mint az Isaurában, a színészi játék meg olyan ripacs, hogy hangosan felröhögünk. Készítenek nekünk egy popcornt, közben kitalálom, hogy jó lenne hangulatfény is, be kéne festeni az izzót felettünk. Dávid vág az egyik vörös rongyból késsel egy darabot, rádobja a lámpára, minden vörös lesz. Kész is a mozihangulat.
Ez maga a pokol.
Másnap hajnalban 3:30 kor kell kelni, Klein Dávid kitalálja, hogy a háromnapos felfeleutat tegyük meg egy nap alatt lefele, a teherhordóval, menni fog. Kérdezgetem a szakácsot, mennyi ez a helyieknek, azt mondja kilenc óra. Ekkor jövök rá, hogy ez maga lesz a pokol. Eljön a reggel, be vagyok pakolva. Még egy forró teát kortyolok a szakáccsal és a segédjével a konyhasátorban, és indulunk a sötétben, hidegben. Már nem kell fejlámpa, a hótól és a holdtól kékesen derengős minden.
Gleccser, árkok, kis szakadékok, kőtörmelék, kőomlás.
Jön fel a nap, egyre melegebb van, fogy a másfél lityi málnalé, amit hoztam. Hasgörcs, fosás a kövek mögött, a teherhordó is valami hasonlót csinál, csak a feje lóg ki guggolva a szikla mögül. Fejfájás, Advil. Érzem pár óra után, hogy a lábam szétmegy. Egyre reménytelenebbül hosszú az út, pedig még csak most érünk a második napi szállásunkhoz, egy oázishoz.
Nazír, a teherhordó figyelmeztet, hogy a következő szakaszon gyorsabban haladjunk át, mert veszélyes az olvadás miatt. Nagy robajjal zúgnak le gleccsertáblák, ugrom át a kisebb-nagyobb árkokat, és kérdezgetem Nazirt, mikor jön a zöldterület? A morénákon túl – mondja.
Kezd visszatérni belém az erő. Örülök a zöld fenyő orromban maradó, balzsamos illatának, végre nem szikla, meg hó! A táj azonban megint változik: sík, zöld tájból sivatagos, majd megint jég és hófalas közeg. Elmegy az életkedvem, és már most érzem a fáradtságot. Meredek, meg is csúszok, és belevágom a falba a túrabotjaimat, hogy ne csússzak ki. Párszor esek, Nazír is. Rajtam egy profibb bakancs van, rajta egy tízéves papucs, ezzel szalad a köveken és a hóban. Bele se megyek jobban, mennyire bénának érzem magam ezek után.
Itt a teherhordók huszonöt kilóval rohangálnak, és van aki, hét óra alatt megteszi ezt az utat, nem értem, hogy.
Soha véget nem érő kaland
Végre leérünk, az utolsó három órában már semmi folyadékom. Úgy térünk be a faluba, mint Terence Hill az Ördög jobb és bal kezé-ben; szakadtan, megviselten, tizennégy óra gyalogtúra után. Soha véget nem érő kalandnak tűnt. Amikor megérkezem, alám tolják a verandán a műanyag széket. Úgy ülök le, mint amikor a Mátrix-ban kihúzzák az emberek nyakából a kapcsolatot. Leveszem a bakancsomat, ami szinte organikusan ráépült a lábamra, mint a dupla zokni. Látom, hogy az egyik körmöm lilul, sok erőm nincs, vacsorázom a vendéglátoimmal, eszem pár falatot és elájulok. Betakargatnak.
Csaj Pina!
Másnap arra ébredek, hogy üvölt az öreg. Csaj Pina, csaj Pina! Hirtelen nem tudom, hova kerültem. Eszembe jut, amikor Klein Dávid magyarázta, hogy ezzel nem a szükségleteiket kürtölik világgá, hanem tejes teát hoznak.
Abból nem kérek, mert tisztán akarom tartani Rauf dzsipjét, akivel már indulok is a következő kalandra. Nyolcórás hegyi dzsiptúra veszi kezdetét, hogy visszajussak Shagron faluból Chitralba. Az út során filmezem a kocsit, párat fotózok is. Rauf megáll a forrásnál, mondja, hogy ez jót tesz a gyomromnak, mondjuk mindenre ezt mondják.
Útközben felveszünk embereket. Kicsit arrébb megállunk, néha behívnak bennünket teázni, mézezni, rágcsálni. Megállunk egy hídnál, egy fehér köpenyes alak ugrik be hátulra. Kora ellenére fürge, mint a nyúl, rengeteg zsák van nála. Mondja Rauf, gyerekkori barátja, nem bánom-e, ha elvisszük, mondom, dehogy baj. Persze. Csak ne álljunk meg vele is teázni. Megérkezünk kilenc óra után Citralba. Mondja Rauf, hogy másnap reggel jön is értem, és megyünk a Kalash-völgybe. A kalash népről azt kell tudni, hogy a legenda szerint Nagy Sándor és katonáinak leszármazottai. Kék szeműek, a muszlimtól külön, egyistenhites vallásuk van. A nők szép, színes ruhákban, fej- és nyakfedőkben járnak, és ami még a muszlim térségben kiemelkedő különlegesség, hogy bort fogyasztanak.
Amint megérkezünk a szakadékos dzsipezés után, egy vízesés mellett foglalom el kulturált szállásomat.
A helyi polgármester és a kalashok
A helyi polgármester és rendőrfőnök gyalogkörútra visz, azt mondja, nyugodtan fotózzam, ha vele vagyok, hagyni fogják. Bepillanthatok a kalashok különleges életébe; szerény faházak, a csatornákban mosnak, vagy hímeznek, gyereket nevelnek. Pózolnak a kamerának, még a gyerekek is. Amikor meglátnak, mindig elmosolyodnak, nem úgy csodálnak, mint Iszlámábádban a muszlim emberek, hanem kicsit nevetnek is rajtam, milyen félszerzet vagyok az űrruhámban. Taktikai nadrág van rajtam, merinói pólóval, hegymászószemüveggel.
Tájidegen. Felvisznek a toronyba, ahonnan ez a Völgyzugoly szerű hely elterül.
Nézem, ahogy az egyik nő neveli a gyerekeit, akik megunják a gondoskodást, és inkább átfutva az apjukhoz, azt nézik, hogy nyomkodja a mobiltelefont. Rájövök, ez zavar egyedül, hogy a világtól távol levést, az ősi hangulatot az okostelefon fénye zavarja meg.
Este megkínálnak borral. Mondom a házigazdának, hogy csak egy pohárral kérek, egy kancsóval hoz. Ezeket a borokat műanyag hordóban rohasztják, úgyhogy csodát nem várhatok. De az első korty után kiderül számomra, hogy ez nem is bor, hanem pálinka. Egy teljes kitöltött poharat lehúzok, és olyan vagyok, mint amikor a flippergép kábelét kihúzzák a konnektorból.
Reggel kopog Rauf az ajtómon. Sir! Morning! Kelek is, összekapom magam öt perc alatt, és indulunk vissza Chitralba. Ma van a lovaspólódöntő, oda kell érni, legalább is Rauf szerint. Útközben mutatja nekem a dombon a másik sofőr házát, és látom, hogy irdatlan sebességgel rohanunk bele a szembe jövő dzsipbe. A kormány felé nyúlok, és mutatom neki a közelgő problémát. Úgy hárítja el a bajt, hogy lazán visszarántja a kocsit az út szélére. Útközben megáll tojást és zöldséget venni. Megállítanak megint a határnál.
Mondja nekem Rauf, hogy a táskámban lévő két üveg pálinka az enyém.
Mondjam ezt. Átfut az agyamon, hogy muszlim területen vagyunk, mi van, ha este már valami pakisztáni böriben szopogatom kiütött fogakkal a paki lepényt, a csapatit, jó esetben csak azt. De a gépfegyveres csávó beletúr a táskámba, látja is a piát, mérgesen mond valamit, majd int hogy mehetünk. Érzem az isteni gondviselést, amiről Jules papolt a Ponyvaregény-ben. Megállunk a sofőröm otthonánál. Szép pakisztáni parasztház, grandiózus kilátás a hegyekre. Szegényen, egyszerűen élnek. Rauf hat embert tart el: az édesanyját, feleségét és négy gyerekét.
Elmondja, hogy itt nincs állami nyugdíj. A lánya rántottát süt nekem, és hoznak tehéntúrót meg mézet. Tölt kólát, teát, mindent megtesz, hogy királyi fogadtatásban legyen részem, közben a csibéi kapirgálnak körülöttem.
Lovaspóló & VIP
Elmegyünk a lovaspólómeccsre, Rauf szól a katonáknak, engedjenek be, mint VIP-vendéget. Le is tudok ülni egy katona és egy pakisztáni srác közé, előttünk ül a herceg. Elindul a póló. Ez már ügyesebb csapat. Nemcsak a vakondokat csapkodják, eltalálják a labdát is, végtére is döntőt nézünk.
Lövik a gólokat. Egyszer csak félidő, bejön a tűzoltókocsi, és vízágyúval lőni kezdi az embereket, a gyerekeket is. Normál esetben azt mondanám, tömegoszlatást látok, de ez itt tök rendben van. A gyerekek imádják a vizet, követelik, hogy lőjék szét őket. Száz gyerek fürdőzik a tömlőből üvöltő vízsugárban, közben kezdek éhes lenni. Indulunk valami olasz kaja reményében. Megint megismer valakit Rauf vezetés közben. Már ugrik is be a dzsipbe a fószer és visszük. Remélem, hogy ezúttal sincs kitérő, tea, nasi; olaszt akarok enni!
Az asztalnál megmutatom Raufnak telefonról Budapestet. Látom rajta, hogy vágyódik. Ötvenöt évesen nem járt másik országban. Kérdi, hogy vendégül látnám-e. Mondom neki, persze. Kérdezem, kér-e az ételemből. Visszautasítja. Annyit kér, hogy ha már nem használom a mobilomat, adjam fel neki postán. Furcsa kérés, általában anyámnak adom a régebbi telókat.
Az ajtón kifele menet, adok neki még kétezer rúpiát. Szomorú vagyok. Egy gazdag hülyének érzem magam, pedig kelet-európai fizetésből élek. Nem menőnek érzem magam, hanem valami csalónak, aki mintha egy másik kasztba tartozna. Ahogy Klein Dávid mesélte, az itt élők kimondatlanul még mindig kasztrendszerben gondolkoznak. Úgy vannak vele, hogy ebben az életükben nem. Majd a gyerekük talán. Elszomorodom és nézem a viharfelhőket, ahogy az alkonyatban beszállunk a jobbkormányos dzsipbe, vissza Iszlámábádba egy új sofőrrel. Kemény tíz óra az út, igazi dió- és mogyorótörő utakon.
Délelőtt a szállodában. Sajnos herótom van már az itteni kajáktól, currys lencse, csípős krumpli, csirke. Reggelire nem. Eszem két főtt tojást, azt nem lehet elrontani. Vannak mini virslik, azt már mondjuk el lehet, szét is vannak borsozva, a bundás kenyér cukros, inkább hagyom. Beleharapok a sütibe, rutinosan kis falatot. A krémnek romlottsajt-íze van. A kókuszos süti nem friss, a brownie-nak kecskeszaga van. Feladom, feljövök a szobámba. Egy óra múlva gyomorgörcs, rohanás, ordítva fosás, majd patika és gyomorfertőtlenítő tabletta.
Később a lépcsőházban megkérdezik a gyerekek, muszlim vagyok-e. Keresztény, mondom nekik, és kellemes ünnepet kívánok, ugyanis most vágják le kb. az ország összes kecskéjét, akiket az út mellett láttam. Az egy ilyen állatfeláldozós ünnep. Nem mintha nálunk nem a disznókat nyírnák ezrével a húsvét miatt.
Mi bajunk lehet, Pakisztánban vagyunk!
A szálloda recepcióján belefutok egy magyarba, meghív iszogatni a szintén magyar baráti társaságukhoz, bár mondom, hogy antibiotikumot szedek. Megérkezünk egy Santa Monicára emlékeztető negyedbe, az a különbség, hogy itt majmok rohangálnak a fán. Sok szart össze lehet tőlük szedni, köztük a hepát, még az AIDS-et is. A szúnyogoktól meg a dengue-lázat. Jó ötlet volt, hogy nem oltattam be magam.
Előkerülnek a jobbnál-jobb alkoholok, rum, gyömbérsör, pálinka. Meggyőznek, hogy az antibiotikumra simán lehet egy-kettőt tolni, kell is! Normál esetben nem megyek bele, de hát mi bajunk lehet, Pakisztánban vagyunk. Mikor már a házigazda is vizenyősre itta magát, megnyugtat, hogy visszadob a hotelbe. Zavarba ejtő, hogy közben már csak lefele néz. Nem nyugszom meg. Gondolom, mi bajunk lehet, Pakisztánban vagyunk, a katonai kórház közelében, meg ez egy óriás terepjáró, óriás króm, Mad Max-es lökhárítóval.
Elindulunk az esti forgalomban. Kicsit olyan, mint amikor Dicaprio vezetni indul A Wall Street farkasá-ban, miután belehajtogatta magát a Lambo Countach-ba.
Egyszer-egyszer odaszólok, hogy padka, vagy balról kocsi. Ilyenkor félrerántja kicsit a kormányt. Egy háromfős, motoros családot kicsit megtolunk a hatalmas döggel, oldalról. Annyira nem lepődnek meg. Mindennaposnak tűnik a reakciójukból, hogy ilyen atrocitás éri őket. Nem szoktak ők sem a tükörbe nézni vagy indexelni. Már inkább attól rettegek, hogy másoknak ne legyen baja.
Itt minden gyerek már kiskorban megtanul küzdeni az életéért. Később a munkában is egymást tapossák, mindenáron érvényesülni akarnak. Legalább is ezt mondják a helyi magyarok. Elgondolkodom az éjszaka prizmafényeibe bambulva, hogy tényleg ennyit jelentene egy élet? Ennél sokkal több kell legyen, mint a küzdelem és az életben maradás vágya. Nézem az autókat, ahogy hat fővel, megtömve haladnak az esti forgalomban.
Viszlát nagy hegyek, viszlát muszlim kultúra…
Az Isztambul–Budapest-járat landolni készül, de valami nincs rendben. Nagyon dobálja a szél a szárnyat, és mintha kétszer olyan gyorsan repülnénk, mint kéne. Hírtelen leteszi a pilóta a gépet.
Akkorát szól, hogy felfogni sincs időnk, hogy újra a levegőben vagyunk. Nem szálltunk le. Ez egy meghiúsult kísérlet volt. Mindenkin úrrá lesz a pánik, izzad a kezem. A mellettem ülő muszlim nő megszorongat, és elmondja, hogy 41 éves pszichoterapeuta, én elmondom, hogy 43 éves rendező, barátnővel, kutyával.
Kellene neki víz, mert mindjárt elájul. Mindenki pánikban, és a pilóta nem ad közleményt. Hívom a víz miatt a stewardesst, de nem jön senki. Harapni lehet a feszültséget. Kinézek az ablakon, a Lánchidat és az Erzsébet hidat, a Várat pillantom meg. Remélem, nem utoljára látom. Újra külváros. Ereszkedünk. Végre megszólal a török pilóta. Megkíséreljük újra a landolást. A stewardessek sehol. Süllyedünk. Közeledik föld. A gép szárnya megint billegni kezd.
Kinyílik a hajtómű. Bumm. Csikorgás!
Viszlát, nagy hegyek, viszlát muszlim kultúra, hegyi kecske, darabolt csirke, csapvizes jaffa, állva fosás, baráti ölelés, esti tábori filmnézés, magashegyi filmezés, kalash törzs, az újdonsült muszlim cimboráim, poros, amorf város, zsúfolt kocsik, motorok, papucsok, poros lábujjak, kezek, gépfegyverek, cukros sütik, tejes teák, fülbemászó müezzinek!
Utóirat: Az expedíció meghiúsult, mert Dávidot és Marcit elkapta egy lavina. Hál' istennek túlélték. Most már elárulhatom, nem volt jó előérzetem...
(Fotó: Géczy Dávid)