Elsőre azt hinnéd, valami újabb MI-fantázia – aztán kiderül, hogy ez tényleg így néz ki.
Lanzarote a Kanári-szigetek egyike, 80 mérföldre Afrika partjaitól. Nem feltétlenül gondolnánk bortermelésre a sivatagi éghajlaton, mégis így van, ráadásul a lanzarotei bor története hosszú és kalandos.
1730 és 1736 között a szigeten állandó vulkánkitörések voltak a mai Timanfaya Nemzeti Park területén – ezek formálták meg a sziget ma ismert arculatát. A kitörések után a sziget termékeny talaját betemette a láva és a vulkáni hamu, azaz a picon.
Idővel a gazdák megtanulták, hogy a szőlőnek jót tesz, ha a picon alatti talajba ültetik: a picon megtartja a talajban a nedvességet, így a szívós szőlőtőkék életben maradhatnak.
A lanzarotéi szőlőtermesztést ezért a mély üregek, és az íves száraz kőfalak határozzák meg – az utóbbi, a zocos megvédi a szőlőt az erős északkeleti passzátszelektől.
A Kanári-szigeteken a bortermelés a 15. század közepén kezdődött, miután az első telepesek behozták a szőlőt. A helyi bor hamarosan Európa-szerte megjelent az udvarok és a királyi családok asztalán – még Shakespeare darabjaiban is gyakran felbukkan a kanári bor.
Később ugyan visszaesett a népszerűsége, mert egyszerűbb volt a közelebbi bortermelőkkel kereskedni, viszont a távolság jól jött a 19. században, amikor a sziget megmenekült az európai szőlőültetvényeken hatalmas pusztítást végző filoxérajárványtól.
A helyi szőlőtőkék ezért oltatlanok és tősgyökeresek, így sokkal tovább élnek. Az elmúlt 15 évben a borágazat új lendületet kapott, és a gazdák munkájának és befektetéseinek köszönhetően a szigeten díjnyertes borok készülnek.
Az őshonos Malvasia, Moscatel és Diego fajtákból főleg fehérbort készítenek, de egyre gyakrabban megtalálhatók a Listan Negro és a Syrah fajtákból készült vörösborok is.
(Fotók: Getty Images)
Ez is érdekelhet:
Sót szórunk a sebeinkre ezekkel az "olasz csizma sarkából" lőtt frankó drónfotókkal
A világ jelenleg nem az utazásra, világjárásra van berendezkedve, pedig imádjuk. Most Pugliával fájdítjuk a szívünket.
