Hol vannak már a régi szép idők, amikor Magyarországnak gyarmata volt Kínában? Igen, jól olvastad. 1902 és 1918 között a kínai Tiencsin városban egy apró kerület az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában volt. A hivatalosan koncessziós zónának nevezett negyed elméletileg a Kína és Monarchia közötti gazdasági kapcsolatokat volt hivatott fellendíteni, de azonkívül, hogy a 108 hektáros területen volt Ferenc József, Bécs és Budapest utca, a Monarchia vezetői nem sokat tettek, hogy ezt a lehetőséget ki is aknázzák.
Hogyan lett gyarmatunk Kínában?
1899-ben az aktuális kínai császárnő, Ce-hszi a boxerlázadás leverésére a nyugat-európai és egyéb nagyhatalmak segítségét kérte, akik egy 54 ezer fős közös hadsereggel ki is segítették az egyébként bukásra abszolút megérett dinasztiát. Német, brit-indiai, osztrák-magyar, orosz, francia, olasz, japán és amerikai csapatok közös erővel leverték a hatalmas méretű népfelkelést, cserébe kereskedelmileg hasznosítható területeket kaptak. A Peking kapujának is nevezett kikötőváros, Tiencsin így lett egy olyan torta, amelyből minden nagyhatalom kapott egy szeletet. Nem mellékes tényező, hogy a monarchia által küldött négy hadihajó és 500 fős szárazföldi haderő 36 százaléka elesett a harcokban, ezeknek az elesettek az egyharmada pedig magyar volt. Nagyon valószínű, hogy magyar katonák ennél messzebb a hazájuktól még nem harcoltak a történelmünk során.
Hogyan nézett ki a gyarmatunk?
Volt folyópartunk, és a szomszédaink az olaszok voltak. Ez még jól hangzik, az viszont kevésbé, hogy külalakjában ez a városrész messze elmaradt az orosz, a francia vagy a német koncessziós zónáktól. Lapos, kínai stílusban épült hudongokkal teli utcáink voltak, ellenben az előbb említettekkel, ahol a birodalmak európai stílusban épített többemeletes házakkal, villákkal pakolták tele a saját városrészüket. Ez természetesen mellékes, a fő probléma az volt, hogy Bécs nem tulajdonított komoly jelentőséget az előretolt gazdasági helyőrségnek, és szinte magára hagyta az ott működő és élő konzulátust, diplomatákat és üzletembereket. A 25 ezer fő otthonának számító zónában a monarchia törvényei voltak érvényben, és az ott élő kínaiak ugyan nem lettek osztrák-magyar állampolgárok, de éppen úgy adóztak, éppen ugyanazok a kötelességek vonatkoztak rájuk, mint az Európában élő honfitársakra.
A legkomolyabb gazdasági húzás egy vámszabad kikötő megalkotása volt, ahol 300 munkás és 32 matróz dolgozott. A zóna déli részét már 1901-ben lebontották, és széles, európai stílusú utcákat alakítottak ki, így jött létre az akkori Ferenc József és Bécs utca. Ezekben az utcákban bevezették az ivóvízhálózatot, és csatornarendszert építettek ki. Pár év alatt a Ferenc József utca lett az osztrák-magyar zóna Mariahilfer strasséja, ugyanis sorban nyitottak a raktárak, éttermek, teaházak és üzletek, még egy mozi is működött ott.
1908 táján már Bécs is beszállt új épületek finanszírozásába, így nem a helyi konzulátusnak kellett kigazdálkodnia a fejlesztéseket. Épült tiszti kaszinó, két iskola (ahol magyar vagy osztrák helyett angolt tanítottak) és új főkonzulátusi épületek is – ezek közül több a mai napig áll –, ennek ellenére ez volt a leglassabban fejlődő gyarmat az összes tiencsini koncessziós zóna közül.
Volt egyszer egy Magyar-Kína
Oké, ez így ebben a formában nem igaz, de ha volt Brit-India, akkor egy kicsit hadd túlozzunk mi is. A gyarmatbirodalmi státuszunknak természetesen az I. világháború vetett véget. Nem csak úgy elengedtünk Tiencsint, hanem elvették tőlünk, méghozzá a jogos tulajdonos Kína, amely 1917 augusztusában hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, majd csapataival bevonult a koncessziós zónába. A mindig is jó kereskedelmi érzékkel rendelkező kínaiak azonban nem verték szét a rendszert, hanem hagyták továbbműködni, így a tiencsini koncessziós zónát hivatalosan csak 1920-ban vették el Magyarországtól, akkor, amikor minden mást is, a trianoni békeszerződés keretében. Erdéllyel, és a többi magyarok lakta országrésszel ellentétben valószínűleg Tiencsin volt az egyetlen olyan terület, amelynek az elvesztése senkit sem érdekelt.
