Los Angeles: Angyalok és démonok

Drive

Ha Los Angeles-ről van szó, mindenki fejében bevillan egy kép az útszéli pálmafákról, a hírességek sétányáról, valamint a Venice Beach-ről, amely előtt bikinis modellek görkoriznak, mindezt Randy Newman I Love L.A. slágere festi alá. A valóságban meglehetősen ellentmondásos hely az Angyalok városa, és bár a tavalyi év abszolút győztes kultfilmjében is megvillan a város árnyoldala, a felülről fényképezett képeken inkább úgy néz ki L.A., mint egy neon fényárban úszó, nem evilági varázslatos metropolisz, ahol megállt az idő – legalább is a rendező, Nicholas Winding Refn szerint, aki pontosan ezért helyezte ide a cselekményt.

Alkony sugárút

Billy Wilder kikezdhetetlen remekműve nem csak az emlékezetes befejezéséért, a számtalan filmes önreflexiójáért, vagy a rendhagyó történetvezetésért állta ki az idő próbáját, hanem mert annak ellenére mond el sokkal többet a városról, mint a legtöbb hasonló film, hogy szinte végig egy villa belterében játszódik. Norma Desmond karakterében benne van a sztárság fény- és árnyoldala, de arról is remekül mesél, hogy a lehetőségek városa milyen sunyi folyóhomokra épült.

Róma: A keserédes élet

Római vakáció

Hát persze, hogy a jenkik készítették el minden idők egyik leghíresebb európai városimázsfilmjét (ami egyben a romantikus komédiák prototípusa is), hiszen ők mindig turisták, ha az öreg kontinensen forgatnak, és ritkán látnak túl a történelmi emlékműveken, éttermeken és turistaközpontokon. William Wyler filmje nem csak azért ismert, mert úgy mutatja be Rómát, ahogy mindenki szeretné látni, hanem Audrey Hepburn miatt, aki vibráló szépségével Párizs (Sabrina, Mókás arc) és New York (Álom luxuskivitelben) után most Rómának csinált hatékonyabb reklámot a vásznon, mint egy hadsereg erre szakosodott marketinges.

Az édes élet

Az olasz neorealisták imádták bemutatni azt a lehangoló szegénységet, ami a háború utáni éveket jellemezte a történelmi városban, gondoljunk csak az olyan kiváló filmekre, mint a Mamma Róma, A csóró, vagy a Biciklitolvajok. Federico Fellini is sokat merített ebből a hagyományból korai filmjeiben, de amint rátalált saját hangjára, hamar elszakadt tőle. Leghíresebb filmje, Az édes élet azért különös darab, mert többnyire ezzel azonosítják a római életérzést, a Trevi-kútban is 1960 óta akar mindenki megmártózni, ugyanakkor pont azért kritikus a film a város által ígért luxusélettel, mert nem a nyomor, hanem a csillogás felől közelíti meg. Aki ezen elgondolkodik, nem egy hozsannát lát majd, hanem az emberi kiüresedés talán legemlékezetesebb filmes lenyomatát.

Budapest: Butapest, te csodás

Papírrepülők

Bár sok film játszódik Budapesten, legyen magyar vagy külföldi produkció, kevés olyan mozgókép van, amiben a város szinte főszereplővé lép elő. Budapesttel kapcsolatban, első körben talán a generációs közérzetfilmnek is kikiáltott Moszkva tér (nem, nem mi írtuk el a Széll Kálmán teret) ugorna be, de talán ettől is hangsúlyosabb a környezet Szabó Simon bemutatkozásában. Az alkotó, akit épp a Moszkva tér nagydumás Rojáljaként ismert meg a magyar közönség, több sorsot, apró történetet mesél el, miközben mindig hangsúlyosan jelen van a város, akár menekülni akarnak belőle a szereplők, akár élni, halni benne. Az utolsó jelenet különösen jól fogja meg a kor és a hely szellemét.

I Love Budapest

A ”tisztalelkű vidéki kislány felmegy a bűnös városba” klisét már rengeteg filmben elsütötték, de a végeredmény ritkán annyira egyedi és élvezetes, mint Incze Ágnes 2001-es mozijában. A markáns Budapest kritika itt nem is elsősorban a város-, hanem az itt élő fiatalok életmódja ellen irányul, megvan benne minden, ami miatt kiüresedettnek tartják ezt az urbánus életet, mindehhez vegyük hozzá Yonderboi fülbemászó zenéjét, valamint Hámori Gabi és Csányi Sándor remek alakítását, így egy maradandó, ambiciózus mozgóképet kapunk.

London: Földönkívüli elegancia

Igazából szerelem

Richard Curtis mai napig töretlen népszerűségnek örvendő vígjátékában annyi szórakoztató figurát hozott össze, hogy több közülük különálló filmben is megállná a helyét. Nincs az a karácsony, amikor ne esne jól ez a darab, és nincs olyan csaj, akinél ne szereznénk jópontot, ha önszántunkból húzzuk elő a mozit, melynek legtöbb jelenete London ismert helyszínein játszódik, legyen az a Temze partja, az elnöki rezidencia, vagy a kevésbé ismert, de tipikus sorházak. Ha újranézzük a filmet, csak annyit tudunk kinyögni, amit Joey Tribbiani is mondana: London, baby!

Idegen arcok

A Magyarországon csak DVD-n megjelenő film első perceiben könnyedén azt hihetnénk, hogy A gyűlölethez hasonló lakótelepi drámát látunk majd, annyi különbséggel, hogy a párizsi péró helyett London betondzsungelében játszódik a sztori, de hamar kiderül, hogy egészen másról van szó. Az Idegen arcok ugyanis furcsa keveréke a gettófilmnek és az inváziós sci-fi horrornak, melyben a brit főváros kevésbé ismert arca tárul elénk, rablócsapatokba verődő külvárosi suttyókkal az élen, akiknek a rendőrségnél is komolyabb erővel kell szembenézniük.

Velence: Díva estélyiben, törpe kapucniban

Az utazó

A rendkívül könnyen megjegyezhető nevű Florian Henckel von Donnersmarck mindenkit levett a lábáról A mások élete című rendezői debütálásával. Ezt követően azonnal megkapta a lehetőséget, hogy Hollywood talán két leghíresebb sztárjával forgasson, a költségvetés sem volt kicsi, így csak össze kellett volna hoznia valami nézhetőt a klisés forgatókönyvből, de pont ezen a részen csúszott el emberünk. A film jókora bukta lett, Johnny Depp fásult, Angelina Jolie pedig leginkább csak felvonulgat szebbnél szebb ruhákban. Velence mindenesetre remek háttér egy kis üldözéshez, lövöldözéshez és néhány flancos estélyhez.

Ne nézz vissza!

Nicholas Roeg néhány rendhagyó szerkezetű, nehezen emészthető, de kiváló filmmel (Performance, Vándorrege) hívta fel magára a figyelmet, mielőtt elkészítette volna a hetvenes évek egyik legnyomasztóbb alkotását, melyben a múlt elől menekülő házaspár Velencébe költözik, hogy munkába temetkezzen és megpróbálja elfeledni kislányuk halálát, miközben egy titokzatos sorozatgyilkos szedi áldozatait az utcákon. A filmben a város nem egy idilli romantikus hely, hanem klausztrofób útvesztő, amiben ugyanúgy elvesznek a szereplők, ahogy saját emlékeikben, végül jön a sokkoló finálé a torz, gyilkos törpével, amit senki sem felejt el, aki látta a filmet, és ha esetleg alkalma nyílik Velencében sétálgatni este, minden bizonnyal furcsa rettegés fogja majd el.