A dél-balatoni borvidék Balatonvilágostól Balatonszentgyörgyig húzódik a tó mentén, és bár a világ tekintetében eltörpül az itt termelt szőlő mennyisége, Magyarország viszonylatában jelentősnek mondható. A Balaton homogén voltát hirdetők hitével ellentétben nagyon sokszínű, talajszerkezetben eltérő adottságokat mutató terület, így ideális esetben változatos borokat produkál. Akinek itt van pincéje, büszkén hiszi, hogy délen jobban érvényesül a Balaton jótékony hatása az uralkodó északi szél és a hegyek kedvezőbb fekvése miatt, sőt, az északi part szépségét elismerve kilátásukat is jobbnak tartják.

Egyszer volt, hol nem volt…

A három fiútestvér szőlész apja, Légli Ottó az ötvenes évek végén nyerte el a balatonboglári területi gazdaság ágazatvezetői pozícióját. Az ifjabbik Ottó, valamint öccsei, Attila és Géza –utóbbi megfogalmazása szerint – a kezdetektől „oda voltak verve” a szőlőtőkékhez. A legidősebb fiú gyerekévei alatt kitanulta a szakmát, és végül úgy döntött, továbbviszi a család boros hírnevét. A középső, Attila inkább egy másik szép mesterség, a fazekasság felé fordult; ő műhelyében a mai napig két kezével és kemencéjével keresi kenyerét.

Persze ahogy lenni szokott, a legkisebb fiú sokáig nem találta a helyét. Felnőttkoráig csapódott ide-oda bátyjai között, s aztán amikor már megtehette, úgy döntött: messzire elkerüli apja útját. Géza is fazekas lett, és több mint tíz éven át dolgozott együtt Attilával műhelyükben. Sorsát azonban, s amit egykor mélyen elültettek benne, mégsem kerülhette meg: harmincas évei derekán, felrúgva biztos egzisztenciáját, teljesen új terepre lépve saját szőlőt vett, és borászkodni kezdett. „Mindenki máskor érik meg rá, hogy ezzel foglalkozhasson, én később nőttem fel erre” – magyarázta a kékszőlőtől fekete kezű Légli Géza a Balatonboglártól nem messze fekvő szőlőskislaki birtokán.

„A termőhely a legfőbb üzenet, a bor csak eszköz”

Míg az idősebb Légli – levédetve a családi nevet – zömében technológiai borok készítésébe kezdett, és célul tűzte ki, hogy minden magyar számára elérhetővé teszi a minőséget, addig a legkisebb, Géza tudatosan az ellenkező irányba kezdte húzni az igát – méghozzá minden erejét beleadva. Az általa „hókuszpókusznak”, illetve „zsákutcának” nevezett modern borászattól elhatárolódva a Balatontól öt kilométerre egy „természetes”, vagyis kézműves pincészet alapjait fektette le.

A Kislaki Bormanufaktúra célja lett egy-egy termőhely adottságait bemutatni az ott készült borokon keresztül, vagyis a terroir kapott komoly hangsúlyt. Ennek ellenére az alapító nem dőlt be az olyan, mára kialakult sztereotípiáknak, melyek szerint a balatoni kifejezetten a fehérszőlő termesztésére alkalmas borvidék: tizennyolc hektárnyi saját területén több mint hatvan százalékban kékszőlőt telepített, hogy bemutassa: a terület erre legalább annyira alkalmas, sőt...

Fajták tekintetében is dacosnak bizonyult a legkisebb fiú: a tradicionális magyarok helyett a már világszerte bizonyítottakat választotta. Ezek közül is csak azok kerülhettek földjeibe, amelyek megfeleltek az általa felállított három legszigorúbb feltételnek: szépen beértek a magyar vidéken is; teljes érettségben is jól tartották savaikat; illetve alkalmasak a fahordós érlelésre. A fehérek közül a rajnai rizling, a savignon blanc és a chardonnay teljesítették az elvárásokat, a vörösek közül pedig kicsit többen: a pinot noir, a syrah, a cabernet, a merlot és a kékfrankos kerülhettek be a repertoárba.

A birtokalapításhoz önmagát talán kicsit túlkorosnak találó borász úgy érezte, nincs ideje és lehetősége a magyar fajtákkal való kísérletezésre. Hogy ezért a nemzetköziekhez fordult, senki sem róhatja meg, hiszen a Balaton környékén így is vagy 25–30 fajta termesztése engedélyezett. Elmondása szerint a balatoni borkultúra rég elveszett, több ezer év alatt felhalmozott hagyományainak keresése helyett Légli Géza újkori gyökereket vetne, és inkább csak öt típust nevezne ki, amivel foglalkozni érdemes.

A Légli és a Kislaki birtok teljesen külön dolgozik, eltérő termékkínálattal és filozófiával, no meg a hozzáállás is más: az idősebb testvér ezer és ötezer forint közötti borai a csúcsminőséget keresők helyett a hétköznapi borisszát szólítják meg, és az évi mintegy 135–150 ezer palack a jót jó áron elvet betartva kevéssé törekszik egyediségre. A kertészmérnök végzettségű borász tizenkét bort számláló kínálatát állítólag egy csupán három tagból álló szelekcióra csökkentené, és fogyasztóbarátként elsősorban Blanc néven futó alapborát tartaná meg.

Légli Géza spin offja csak most kezdődött

Légli Géza viszont egyetlen bogyóval sem tesz kivételt, ha feldolgozásról van szó. „Természetes bort csak természetes szőlőből lehet készíteni, és ez csak saját kézben tartott műveléssel garantálható” – véli. Több mint tizennyolc hektárjából ma tíz termő, a maradék 2011–2012-es telepítésű, összességében tehát szőlőjének mintegy kilencven százaléka nulla–nyolc év közötti. Ennek előnye, hogy a főnök az általa választott klónállománnyal és fajtaválasztékkal kedve szerinti művelési módot valósíthat meg, hátránya pedig, hogy a gyökerek még nem érték el a talaj mélyebb rétegeit, ahonnan a borban később finoman megjelenő ásványosságot felhozhatnák.

„Hogy kiderüljön, jó munkát végzünk-e, ahhoz még egy generációnak dolgoznia kell ezen az ültetvényen” – mondta, majd kérdésünkre később kijelentette: apjával ellentétben ő nem kényszeríti utódait szőlőmunkákra. Önmagával szemben azonban nem ismer pardont: „nagyon határozott és körülírható elvek” szerint dolgozik. A klub első számú szabálya: ami a szőlőben nem termett meg, azt embernek nincs joga beletenni. „A természetes egyensúlynak a szőlővel kell létrejönnie, nem a pincei hókuszpókusszal” – vallja, finoman alábecsülve a technológiai fogásokat.

Légli Géza szerint ahhoz, hogy meg lehessen mutatni egy termőhely adottságait, elsősorban természetességre van szükség. „A világon és Magyarországon is több száz borászati segédanyag használata engedélyezett – ezekkel valaki él, valaki nem” – vázolta, hozzátéve: „mi is használunk ként, derítőszert, szűrőanyagokat, de mindig arra törekszünk, hogy a szőlő minél kevesebb torzítással legyen borrá”. Ha az isten adta élőflóra lehetőséget kap az érvényesülésre, elvégzi dolgát a gyümölcsben, később a pincében is. És Szőlőskislakon lehetőséget kap – tudtuk meg.

„Nálunk a bor a szőlőfürt levágásával megszületett”

A tulajdonos-borász szerint borokról beszélni csak akkor hasznos tevékenység, ha az italok maguk is igazolják az elhangzottakat. S hogy egy-egy termékét a borász mennyire tudja bemutatni, miközben – állítása szerint – még ő is csak ismerkedik öt dűlője tulajdonságaival, sajnos nem tudtuk meg. Borai viszont tényleg mesélnek. Ahogy mondta, van már „egy–két referenciabor”, és ha jól értettük, az utóbbi két év munkájára a korábbiaknál büszkébb.

2010-ben ugyanis a Kislaki Bormanufaktúra pincéjében új egyensúlyi pont született. A termelők számára minden szempontból kihívást jelentő év rossz minőségű és csekély mennyiségű szőlője a legifjabb Léglit arra ébresztette rá: a kevésbé érett, még alacsony cukor- és alkoholfokkal játszó fürtökből a korábbiaknál jobb ivású borok születhetnek. „A jó időben magas érettséget, magas alkoholt bárki tudott produkálni” – látta át. A borász azóta vékony pallón próbál egyensúlyozni: alacsony alkoholtartalom mellett komoly értékeket felmutató, egyedi terroir borokat próbál készíteni, „nem olyat, amiben megáll a kanál”.

„A bor elfelejtette, hogy akkor működik jól, ha kérsz belőle még egy pohárral” – mondta, és természetesen nem az alkoholizmusról beszélt Légli Géza. Véleménye szerint, ha egy palack bort két ember nem iszik meg, ott vagy az itallal, vagy valamelyik férfival van a gond. Persze a borcímkén feltüntetett alacsony alkoholszint nem garancia a minőségre, de az egykori fazekas szerint a magas százalékarány, a 15–16, és afölötti borok egy bizonyos sehová sem vezető túlérettséget és masszivitást hajszolnak.

„Magas alkohol? A bor az nem sherry!”

Nem így a tőle kapott 2011-es jánoshegyi rajnai rizling, amelyet az ősz első igazán hideg napján a cikkíráshoz bontottam ki. Az ízléses címke szerint tölgyfahordóban erjesztett és érlelt fehérből mindössze 3100 palack készült. Kamrahőmérsékleten számomra friss, ébresztő bor, amelybe fél százalékkal sem kellene több alkohol a 12,5 százaléknál. Első kortyra ásványos, akárcsak az illata, de tudatában annak, hogy fiatal tőkékről beszélünk, a hordó fiatalságára is következtetek. A szájat tisztító, citrusos íz a szellőztetés hatására narancsossá szelídül, az alkoholos illat pedig úgy erősödik fel, hogy semmiféle segédanyag mellékízét nem hozza magával. Nem is hozhatja, és én éppen ezért a bort 2500 forintos átlagáránál még akár többre is értékelném.

Amikor Légli Géza otthonában fogadott minket, és borairól beszélgettünk, elmondta: rendszerint mindenkit óva int attól, hogy adatokat igyon. Ennek fényében, az engem borbontásban egy jó héttel megelőző Petrány kolléga most, hogy véleményét kérdeztem, szűkszavúan csak annyit válaszolt: „könnyed, nagyon jól iható vörös; az a fajta, amiből elférne nálam egy tizenkettes karton”. Később megjegyezte: a Kislaki Bormanufaktúra 2011-es Lakitető Syrahja hatására növelni fogja vörösfogyasztási mennyiségét.

A János–hegyről letekintve

Dűlőibe kivezetve minket Légli Géza elmondta: szerinte a magyar bornak a világ bortérképén csak egyedisége megőrzése mellett van lehetősége megmaradni; akkor, ha bemutatja a Kárpát-medence – azon belül is Somló, Tokaj és az Észak-Balaton – kiváló tulajdonságait. A kézműves úgy látja: a tömegtermelési versenyben, a technológiai borok tengerében ezeknek a vidékeknek nincs esélyük. Úgy fogalmazott: második borforradalomra van szükség Magyarországon; hasonló erejűre, mint amilyen a kilencvenes évek nagyüzemi pancsgazdálkodását becsületes családi üzemekre váltotta. „Mi elherdáljuk adottságainkat” – mondta, megjegyezve: „egy nagy borvidéken átlagos bort készíteni sokkal nagyobb bűn, mint egy átlagos borvidéken jó bort előállítani”.

Légli Géza csökkenő szőlőterületekről, elöregedő borásztársadalomról és a minden más ágazatra is jellemző komoly gazdasági problémákról beszélt. Ugyanakkor ezeket véleménye szerint kizárólag a borászok tudják megoldani egy szigorú belső szabályrendszer felépítésével és betartatásával. A negyvenes éveiben járó Légli Géza nem képzeli magát a szabadságharcos szerepébe, mint mondta, olyan evidenciákon kellene vitatkoznia, amelyekbe ő már belefáradt. Úgy látom, ha szavaival nem is, munkájával ifjú tinédzserként lázad – egy jó célért.

Sorozatunk korábbi részei:
A balatoni borozgatás békéje – Csopakon Jásdi Istvánnal
Pannonhalmi Apátsági Pincészet – Isten, és egy hemina bor

(Fotók: Kislaki Bormanufaktúra és Petrány Máté)