Az előzményekkel ezúttal nem fárasztalak, inkább jöjjön egy jófajta in medias res, ahogy megboldogult irodalomtanárom szokta volt mondani! Jordánia fővárosában, Ammánban töltök két hetet Misivel, és mivel egyikőnk sem szereti lógatni a lábát, elhatározzuk, hogy bepartizzuk a várost.
Ez már eleve meredek vállalás, de én növelem a tétet: megpróbálok romantikus kapcsolatot létesíteni egy helyi lánnyal. Eredetileg nem volt a bakancslistámon, hogy egy olyan országban szedjek fel valakit, ahol simán kibelezik az embert, ha rossz helyre suhint a faszkorbáccsal, de egyszer mindent ki kell próbálni, ugye.
Jordánia egyébként az arab világ felvilágosultabb országai közé tartozik, ezért a kibelezéssel talán egy pettyet túloztam. A jelenlegi királynak például angol volt az anyukája, így bajosan kábíthatná a népet azzal, hogy Nyugat felé csak köpködni érdemes. Annak ellenére, hogy itt szépen megélnek egymás mellett a keresztények és a muszlimok, a fővárost nem igazán lehet összekeverni Budapesttel. Napközben a legtöbb lánynak kendő alá van rejtve a haja, de burkás asszonyokat is gyakran látni. Jobb, ha elfelejted, hogy az utcán támadsz le valami szimpatikus fehérnépet az ellenállhatatlan dumáddal, ugyanis a hölgyek főszabály szerint kísérővel közlelkednek.
Ha mégis szembejönne veled egy egyedül sétálgató helyi lány, egészen biztos lehetsz benne, hogy nem fogja jó néven venni a közeledést. Utcán leszólítani valakit kifejezetten udvariatlan dolog, kiváltképp, ha egy külföldi csinálja. A lány sem fog neki örülni, és több mint valószínű, hogy néhány perc múlva felbukkan majd egy helyi hím az után érdeklődve, hogy mi a problémád, miért vagy bunkó. A tisztességes muszlim lányok már attól zavarba jönnek, ha egy idegen férfi mélyen a szemükbe néz. Ha beszélgetsz egy helyi párral, mert mondjuk arra vagy kíváncsi, hol tudod megtömni a fejed falafellel, a szavaid a férfihoz intézheted, a nőre pedig jobb, ha rá sem nézel.
További nehezítő körülmény, hogy ha mégis sikerülne felszedned egy helyit, mert akkora eszetlen nagy király vagy, a szállodába valószínűleg nem fogják veled felengedni. Feltételezik ugyanis, hogy az a helyi, aki elmegy egy külföldivel, csakis prosti lehet, egy örömlány munkájához helyet biztosítani pedig bűncselekménynek minősül. Eszetlen nagy királyként kénytelen leszel tehát a csajhoz menni, ahol meg vagy ott van Juszuf, aki másnap eltöri a csontjaidat, ha nem veszed el a bemocskolt hugicáját, vagy nem. Szóval mondhatod azt, hogy nem vállalod a rizikót és inkább rámész az Ammánban dolgozó külföldiekre – vannak páran –, vagy bevállalod az akadályversenyt. Én kemény voltam és feltűrtem az ingujjamat.
Akár hiszed, akár nem, úgy kezdődik a sztori, hogy Misi összetinderezik egy filippínó csajjal, aki meghív minket valami grillezős bulira. Megyünk, naná, az pedig csak a helyszínen derül ki, hogy nem grillparty van, hanem egy helyi szervezésű filippínó szépségverseny. Egy szálloda mínusz egyedik emeletén lévő konferenciaterembe érkezünk, kifizetjük a belépőt, aztán bevonulunk. Nem mi akartuk így, de amikor belépünk a terembe, szinte még a legyek is megállnak a levegőben. A hely tele van nőkkel, és mindegyik úgy néz ránk, mintha két férfiisten ereszkedett volna le az égből. Ilyet én még nem éltem: amint leülünk, és Misi elkezd beszélgetni a meccsével, a mellettem lévő széken egymást váltják a lányok, és mindegyikük a számomat akarja. Látatlanban jól hangzik, igaz? Nos, megélni már nem volt annyira faja. Ez biztos nem teljesen polkorrekt, na de ízlésről nem vitatkozunk: a filippínó csajok finoman szólva sem szépek, és kortól függetlenül olyan a testük, mint egy tízéves kislánynak.
Az összkép egyébként is valami elképesztően igénytelen. A székeken lévő huzatok koszosak, itt-ott szakadtak, a svédasztalos pultnál a kihűlt és kimeredt kaját celofán alól kell kihámozni, a színpadon pedig olyan lányok állnak, akiket inkább tudnál elképzelni egy kínai gyorskajálda pénztárja mögött, mint egy szépségverseny esélyeseiként. A hangulatfelelős szinte visítva ordít a mikrofonba, konkrétan a saját gondolataimat sem hallom, amikor pedig már azt hiszem, hogy ennél nem lehet parább a szitu, felmegy a színpadra a filippínó Lakodalmas Lajos, és elkezd gyomorhangon énekelni.
Korábban azt hittem, hogy nagyon menő, amikor az embert csillogó szemű csajok akarják szétszedni, de itt most rövid úton bekészülök. A csúcspont az, amikor egy hatvan körüli hölgy akar bemutatni a ránézésre alsó tagozatos lányának. Gyorsan szólok is Misinek, hogy lépjünk a fenébe, mert nagyon csúnyán pofán vert a kultúrsokk. Szerencsére ő sincs elragadtatva, úgyhogy végre otthagyjuk a heppeninget a fejhangon visítozó műsorvezetővel és a dörmögő Lagzi Lajcsival együtt.
Hasznos infó: nincs olyan Jordániában, hogy simán szép lány. Aki szép, az gyönyörű. Komolyan, csodákat lehet látni, ha az ember végre talál egy olyan helyet, ahol a lányok nem rejtik vászon mögé magukat. A diszkókban például akadnak szép számmal olyan helyiek is, akik nem követik a muzulmán vallás szabályait, és rendesen kicsípik magukat az estére. Misivel elhatározzuk tehát, hogy megnézünk egy ilyen helyet.
Valahogy a The Flip Club nevű helyre sodor minket az élet, ahol ismét kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy Jordániában a szórakozás elképesztően, arcpirítóan, botrányosan drága. Amikor ránk kerül a sor, a kint szobrozó szekus szenvtelen arccal közli, hogy tizenhárom (thirteen, mert angolul mondja) jordán dínár, azaz nagyjából 5200 forint a beugró. Nem kevés, de Misi lábába már beleállt a bugi, úgyhogy gyorsan le is teszi a huszonhatot, aztán már rombolnánk is befele, de a kidobó megállít és ismét közli az árat. Ezúttal jól érthetően mondja azt, hogy thirty, azaz harminc dínár fejenként, vagyis kettőnknek 24 000 forint, ami már erősen mi a tökömet akartok?! na szevasz! kategória.
Misi hátranéz, mögöttünk csak nők állnak, ő pedig büszke és jól kereső ember lévén megvonja a vállát és leteszi az összeget a pultra. Welcome drink benne van – mondja a szekus, mintha ezzel indokolt lenne ez az átbaszás határát súroló összeg. Odabent természetesen azonnal megtámadjuk a bárpultot, ahol a pultos vigyorogva önti ki nekünk a welcome drinket: felespohárba nyom egy cent vodkát, majd a maradékot feltölti limonádéval. Ezmiez?! - kérdezném, de a csávó nem beszél semmilyen emberi nyelven, meg egyébként is úgy tesz, mintha a hangos zenétől nem hallaná, mit karattyolok.
Ekkor döntjük el, hogy ha a fene fenét eszik is, mi akkor is jól fogjuk érezni magunkat ezen a fosmány lehúzós helyen. Megállunk a tánctér szélén és felmérjük a kínálatot. A helyiség közepén kerek asztalkák, az egyik körül öt-hat olyan káprázatosan gyönyörű csaj, hogy megáll bennünk az ütő. Egyetlen probléma akad csak velük, mégpedig az, hogy nem néznek fel a mobiltelefonjaik kijelzőjéről. De komolyan. Tíz percig szürcsölgetünk egy-egy vodkaszódát (négyezer forint per kopf), és a drágák vagy szelfiznek, vagy nyomkodják, vagy csak bámulnak rá, mintha éppen valami kormányellenes tüntetés élőzését szívnák magukba.
Most már muszáj valamit lépni, ezért megbeszéljük Misivel, hogy kicsit közelebb megyünk, és ott kezdünk topogni, hátha létrejön valamiféle szemkontaktus. Anélkül, hogy legalább egy mosoly képében zöld lámpát kapnánk, nem akarunk senkinél bepróbálkozni, ugyanis errefelé amiatt nagyon csúnya dolgok is összejöhetnek. Elkezdjük tehát a becserkészést, pohárral a kézben bemozdulunk a csajok mellé, majd hirtelen ott terem mellettünk egy szekus, és ilyet szól:
Egyedülálló férfiak nem lehetnek a tánctéren. Vissza kellene menni a pulthoz!
Ezer kérdés tolul fel bennem. Először abban sem vagyok biztos, hogy jól hallottam, de a tanácstalan fejünkre válaszul a faszi megint elismétli, hogy el kellene takarodni. Ahhoz egy idegen országban nem érzem magam elég keménynek, hogy jogászkodni kezdjek egy láthatóan csak hátszéllel leérettségizett izomaggyal, de azért a 12 ezres beugróra tekintettel megkérdezem, hogy ugye most csak viccel? Nem viccel. Visszamegyünk a pult mellé, és akkor vesszük észre, hogy itt az összes helyi csávó úgy néz ránk, mint egy vödör takonyra. Úgy az egész élmény rohadtul feldúlja a kis lelkem. Még felmegyünk a galériára csápolni egy kicsit, de a faszfej kidobó le sem veszi rólunk a szemeit, sőt, egyszer még fel is jön és tüntetőleg befeszít mellénk, csak hogy érezzük a törődést.
A jordán férfiak valamiért rohadt büszkék valamire. Az a réteg legalábbis, amely megengedheti magának, hogy eljárjon szórakozni, úgy néz az európaiakra, mintha betolakodó barbárok lennének. Pedig az egyik haverom, aki kicsit több időt töltött itt, direkt elmondta, hogy ne olyan helyekre menjünk, ahol a helyiek szórakoznak, de mi azt hittük, csak eltúlozza a dolgokat. A két hét alatt még bepróbálkozunk néhány klubbal, de mindenhol ugyanazok a pillantások fogadnak.
Ammánról egyébként sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy különösebben szép lenne. Az emberek szemetelnek, a város mellett a szél kupacokba rendezi a hulladékot, a közlekedés kaotikus, a turistákat pedig minden második helyen úgy leveszik, hogy érdemes kétszer annyi pénzzel érkezni, mint amennyit a józan ész diktálna. A város legnagyobb része úgy néz ki, mintha mindenféle koncepció nélkül hányták volna egymásra az épületeket. Jellemző például, hogy a járdára egyszerűen ráépítenek valamit, ami mondjuk nem annyira para, mert úgyis mindenki keresztül-kasul mászkál az utakon.
A kint tartózkodás utolsó napjaira már kezdem feladni a tervem. Ha éppen éreznénk is a modzsót, a helyi kanok lesajnáló pillantásainak kereszttüzében hamar elhisszük, hogy ezen a pályán képtelenek vagyunk gólt rúgni. Ezen mondjuk az sem segít, hogy a jordán csajok is kvázi levegőnek néznek minket. Az utolsó bulira szánt esténknek már az esélytelenek nyugalmával megyünk neki. A Good Pub nevű helyre megyünk, az említett ismerősünk ugyanis azt mondta, hogy ott általában külföldiek is megfordulnak, mi pedig már nagyon vágyunk egy olyan közösségi élményre, ahol nem úgy néznek ránk, mint Rockefellerék két szakadt csövesre.
Az érzésnek mondjuk itt is adnak a bejáratnál. Este hétkor még láthatóan tele van a hely üres asztalokkal, de a szekusok itt is kérnek öt perc gondolkodási időt, amíg eldöntik, hogy be akarnak-e engedni minket. Csekkoltam a visszapillantó tükörben: nem lóg a takony az orromból, felvettem egy normális inget, vászonnadrágot és kutyaszarba sem léptem ide jövet, szóval elméletileg teljesen partyképesek lennénk, de az öt perc alatt már mi is elkezdünk ebben kételkedni. Végül a kidobók nagy kegyet gyakorolnak, és bemehetünk.
Leülünk egy asztalhoz, rendelünk sört, kocsmakaját, szóval nem érheti szó a ház elejét, becsülettel fogyasztunk, és közben csak diszkréten pislogunk a mellettünk ücsörgő lányok felé, hogy még ezzel se idegesítsük föl egyik önérzetes jordán hímet sem. Körülöttünk állandó jelleggel legalább négy-öt pincér ácsorog, mintha ügyelni kellene arra, nehogy hirtelen felindulásból rámásszunk valakire, de másfél óra után már tojunk bele az egészbe. Kilenc óra körül aztán megint odajön a személyzet egyik tagja, és közli, hogy az asztalt lefoglalták, úgyhogy át kellene fáradni a pult mellé.
Vagyis gyakorlatilag épp kirúgják alólunk székeket, de ilyen apróságokon már fel sem kúrom magam. Hát naná, hogy eltakarodok. Elvégre csak vendég volnék. Jó lesz nekem a pult mellett is, ahol mostanra már kisebb tumultus alakult ki, de legalább több európai arcot is látok, és nekem ez már pont elég ahhoz, hogy ne legyek ideges.
Találunk is két üres széket, lehuppanunk, berendelünk még egy kört, de alig emelem a számhoz a korsó sört, mellettem terem egy középkorú arab csávó és az arcomba vágja, hogy elfoglaltam a helyét. Mindenkinél van egy töréspont, és nálam éppen most érkezett el az a pillanat, amikor már nem tudok többé nagyon udvarias lenni. Meg is fogalmazom azt az általános érvényű kocsmaigazságot, hogy a pultnál csak az a szék foglalt, amin ülnek. A faszi csak néz, mint egy ökör, aztán Misi beúszik balról, és oldja a szitut. Elkezdenek dumálni valamiről, én pedig a sörömmel visszavonulok.
Valahogy mellém keveredik egy német lány, akivel végre értelmesen is el lehet csevegni. Ő itt dolgozik már fél éve, és amikor elpanaszolom, mennyire nem jön be nekem ez a város, azonnal biztosít afelől, hogy tudja, miről beszélek. Gyorsan mond is egy helyet, ahová érdemes elmenni bulizni, mert több a külföldi, mint máshol, aki meg helyi, az jó fej, de mivel két nap múlva húzunk haza, már nem igazán van kedvem semmi ilyesmihez. Csak ihassak meg végre egy sört anélkül, hogy elküldenének, vagy rosszallóan bámulnának bele az arcomba, én már ennyitől is boldog leszek. Majd formatálom az élményt, ha végre visszaérkezem az én gyönyörű hazámba.
A sors azonban máshogy akarja. Misi egy fél óra múlva elkapja a karom és elmeséli, hogy a jordánnal, aki az imént belém állt, összehaverkodtak. Az ipsének állítólag van egy klubja, ami itt Ammánban elég híres, és meghívott minket, hogy menjünk át oda és bulizzunk a cég kontójára. A csávó is odafordul, elnézést kér, amiért az imént problémázott, és megismétli a meghívást.
Nekem valami bűzlik, de amikor elhangzik a hely neve – Chestnut Pub –, leesik, hogy ezt a kocsmát még a tájékozott haverunk is egy nem annyira rossz lokációként emlegette. Kimegyünk, az ürge – nem emlékszem a nevére, de legyen mostantól Khalid – bevágja magát egy G Mercibe és szól, hogy kövessük. Úton a Chestnut felé úgy áll meg egy körforgalom mellett lévő trafiknál, hogy kis híján elsodor egy ott posztoló rendőrt. A zsaru megfordul, de amint meglátja, ki száll ki éppen a Merciből, hatalmas mosoly szalad szét az arcán. Ez a fickó tényleg valami celebféle lehet. Kértek cigit? – kérdezi, bemegy, megveszi, aztán visszaül a kocsijába, a rendőr meg még integet is neki, amint emberünk egy szerencsétlen opeles elé bevágva keresztülhúz a körforgalmon.
Misi bizakodó. Azt mondja, a Sors a ma estével kárpótol minket. Megérkezünk a Chestnut elé, leparkolunk, aztán belépünk a helyiségbe, ahol a pultos hatalmas bólintással köszönti Khalidot, majd azzal a lendülettel már borítja is nekünk a vodkát két koktélos pohárba. A jó hír, hogy a jelek szerint nem sétáltunk bele egy közel-keleti szervkereskedő csapdájába, a rossz viszont az, hogy a Chestnutban a nemek aránya gyors fejszámolás után 90-10 a férfiak javára. Úgy tűnik, itt mindenki Khalid samesza. Lekezelget az emberekkel, aztán ő is odaül a pulthoz, és beszélgetni kezdünk.
Szegény Misi makacsul kapaszkodik a gondolatba, hogy nekünk most mennyire frankó dolgunk lesz. Átverni itt talán nem fognak minket, az már igaz, de én a lelkem mélyén már érzem, hogy ez az este sem fogja megreformálni a jordán fővárosról alkotott véleményemet. Khalid amúgy mostanra már jó arc, csak kicsit sokat tapogatja a vállam, de ezen meg azért nem csodálkozom, mert a muszlimoknál a nagyon jó barátok kézen fogva mászkálnak az utcán, ezért itt a nyúlka-piszka feltehetőleg a mindennapi kommunikáció része.
Már éppen kezdenék ellazulni, amikor Khalid bedobja, hogy van egy remek ötlete, ami tutira feldobná a bulit. Misinek felcsillan a szeme, látszik, hogy a fejében már nyílik is egy titkos VIP-terem ajtaja, ami tele van fehérneműben bulikázó csajokkal. A vendéglátónk ezzel szemben így vázolja fel a terveit:
Van itt egy különterem. Mi lenne, ha mi hárman átmennénk oda, én pedig leszopnálak titeket?
Mióta itt vagyok, valószínűleg durván megromlott a hallásom, mert ezt sem tudom (vagy akarom) elsőre megérteni. Hogy micsinálsz? – kérdezek vissza, és miután Khalid megismétli, amit az imént mondott, ijedten konstatálom a tényt, hogy elsőre is jól hallottam. Misi vagy nem vágja, hogy para a szitu, vagy időközben átment baromarcba. Ja, akkor már értem, miért szikrázott köztetek a levegő – mondja röhögve, mire az én arcom átmegy hullaszínűbe, Khalid meg nevetgélve elmegy, mert hugyoznia kell.
Amikor végre becsukódik mögötte a retyó ajtaja, embertelent sózok Misi combjára. Elmagyarázom neki, hogy hát te barom, itt mindenki ennek a csávónak a seggevége, és ha felbosszantod, vagy bedzsináztat minket, vagy lefogat a sameszaival, úgy, hogy a végén tutira le leszünk szopva, és ha szerencsénk van, ennyinél meg is áll a buli.
Mondom neki, hogy ne baromkodjon, mert ez a szitu komoly, mint egy génmódosított szuperkankó, és hogy azonnal lépjünk le, de közben visszaér Khalid és kérdezi, hogy akkor mi lesz? Misi azzal akar szépíteni az előzőn, hogy közli, heterók vagyunk, majd amikor az ember elkezdi bizonygatni, hogy de milyen frankó lesz ám nekünk, ha átmegyünk a VIP-be, megemeli a hangját és szinte rákiabál, hogy fejezze be az erőszakoskodást.
Hirtelen mindenki felkapja a fejét, Khalid elvörösödik, majd olyan grimaszba torzul az arca, mintha egy hisztis gyerek akarná ráuszítani a szüleit a cukrászbácsira, aki direkt a legkisebb szeletet adta oda a Rigó Jancsiból. Előveszek egy húszast, levágom az asztalra, megfogom Misi vállát, és miközben kiviharzunk a helyről, a hátunk mögött a tulaj arabul kezd el valamit ordítani.
Csak akkor normalizálódik a vérnyomásom, amikor három saroknyi távolságra kerülünk a Chestnuttól, bár még így is bőszen forgatom a fejem, nem akar-e telibeverni minket egy bömbölő G Mernyó, benne a kangörcsben tekergőző Khaliddal és a fogdmegjeivel. Végül szerencsére leszopatlanul térünk nyugovóra, és én mondom, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennek még örülni is fogok.
Az összegzést és a tanulságok levonását ezúttal kihagyom, mert ha leírnám, amit erről a bulitúráról gondolok, valaki biztosan bepanaszolna a Médiahatóságnál. Legyen elég annyi, hogy végül épségben hazaértünk Budapestre, és ebben az életben már biztosan nem akarom megismételni a fenti kísérletet.
Ezúton kívánok jó szórakozást mindenkinek, aki érez magában elég erőt, és nekifutna a kihívásnak!