Az utolsó munkanap óta, azaz nagyjából 12 éve csendben rohad a Kelenföldi Hőerőmű art deco stílusban épült vezérlőterme. Habár a szomszédban még mindig folyik a munka, ez a szárny jó ideje zárt kapuk mögött szomorkodik, csak nagy ritkán lehet bejutni, hogy a halandó technikabuzi is csorgathassa itt egy kicsit a nyálát.

A Kelenföldi Erőmű az 1910-es években épült, akkor, amikor még többféle elektromos hálózat működött a városban és lassan szükségessé vált a szabványosítás, illetve az, hogy egyetlen nagy cég lássa el árammal Budapestet.
Már a helyszín kiválasztása sem véletlen, a Duna és a vasút közelsége a szénszállítás miatt volt fontos, a jellemzően északról fújó szél pedig a széntüzelésű hőerőmű füstjét fújta messze a lakott területektől.

A tervek Reichl Kálmán keze alól kerültek ki, aki a magyar szecesszió egyik kulcsfigurája, bár a később épített vasbeton kapcsolóház már Borbíró Virgil tervei alapján épült a 30-as években. A kintről még elhanyagoltan is látványos homlokzat régen azért jóval csinosabb lehetett, a nagy befalazott részeken korábban ablakok voltak.

Az épület hátsó felében a régen üvegburkolatú aknában közlekedő teherlift az első komolyabb látványosság, a maga szoborrá merevedett ajtajával, a XI. kerületi Tanács Felvonószakértő osztályának intelmeivel, illetve a régen darabjaira hullott kapcsolóival.

Mögötte az erőmű vízmedencéjének romjai láthatók, a hatalmas betonmedence mélyén még látszanak a gigászi acélcsövek, amiken a víz folyt. Már ameddig a gaz és a fák végleg el nem rejtik őket. Erre már sok látványosság nincs, még néhány mai szemmel megmosolyogtató figyelmeztető tábla, vagy örökre mozdulatlanná rohadt hatalmas csap jön szembe a derékig érő gazban gázolva, míg visszajutunk az épület elejéhez, hogy bejussunk a szintén üvegburkolatú, félköríves lépcsőhöz.

 

Odabent a múmiák folyosója következik, ahol bebalzsamozott tetemek helyett régi, irgalmatlan nagy feszültséget kapcsoló bonyolult eszközök állnak a fal mellett sorban. Pár darabnak nyitva a teteje és látszanak az anno bennük kattogó brutális relék, fogaskerekek, elektromos érintkezők. Az egész épület inkább múzeumra hasonlít, mint erőműre.

Az emeleten üvegpadlón taposunk, a falakon az ismerős utcanevek azokat a transzformátorházakat jelölik, ahová innen a sok kilovoltos feszültség eljutott. Hogy ott aztán a háztartások számára is emészthetőre alakítsák.
Pár folyosóval később aztán végre bejutunk az egész erőmű szívébe, a kapcsolóterembe. Teljesen valószínűtlen mennyiségű kapcsoló, műszer, tekerenytű és egyéb izé borítja körben a kórházzöld falakat.

Nehéz elhinni, hogy ezekre mind szükség volt, és nem csak szívatásból szórtak tele velük minden szabad négyzetcentimétert. Az egész hóbelevanc felett pedig ott trónol az art deco stílusú nyomasztó üvegmennyezet, ami valami parádés látvány még így koszosan, foghíjasan is. Tényleg nem nehéz pár félbolond, fehér köpenyben sürgölődő tudóst ideképzelni, akik a világ elpusztításán ügyködnek.

A terem közepén apró vasbeton kunyhó próbálja elrontani a hely nagyszerűségét, sikertelenül. Anno ennek is volt funkciója, akik itt dolgoztak légitámadás esetén sem léphettek le, ilyenkor a biztonságos betonkuckóból nézték a műszereket, hogy minden rendben megy-e. Mondjuk, hogy hogy döntötték el, hogy szükség esetén ki megy ki le- vagy felkapcsolni egy kapcsolót azt csak találgatni tudjuk.

Az épület a Kopaszi gát eladásával új tulajdonoshoz került, de mivel alatta még az aktív erőműhöz tartozó medencék találhatóak, sok mindent nem kezdhetett vele az új gazda. De a környéken zajló friss építkezések úgy látszik új lendületet adtak a felújításnak és mégis lesz valami ezzel a nagyszerű hellyel. Kérdés, hogy örökre elveszik-e ez a kapcsolóterem, vagy felújítás után új funkcióval várja majd a látogatókat.