Thaiföldön ér össze a Menny és a Pokol. Szexturizmus, lélegzetelállító thai csajok, agresszív oroszok, egy Naomi Campbell-külsejű kenyai orvostanhallgató, masszázsszalonnak álcázott kuplerájok... Mindent megcsináltam, ami szembejött. Mondom, hogy volt.
Thaiföld után visszacsöppenni a hétköznapokba olyan, mint egy vígjáték-maraton után berakni egy skandináv drámát. Egyszerűen nem találod a helyed. Minden szürke és semminek nincs íze. Rosszabb esetben még fosol is a thai kajától néhány napig, csak hogy még nyomorultabbul érezd magad. A tekinteted folyamatosan cikázik a bankszámlád és a repjegyüzér-webszájtok között, mert vissza akarsz menni, amint lehetséges. Tudom, mert éppen ebben az állapotban lebegek. Elkezdek hosszúhétvégéket szervezni Lengyelországba, Romániába, mintha bármely közép-európai ország képes lenne betölteni azt az űrt, amit két hét Phuket után érez az ember.
Okés, dobom a rinyát, mert feltételezem, nem a nyavalygásért kattintottál a címre. Ezúttal nincs különösebb sztorija, hogyan kötöttem ki Thaiföldön. Nézegettem a repjegyeket, találtam egy olcsót – nagyjából 150 000 forint oda-vissza a Quatar Airwaysszel –, megkérdeztem az egyik haveromat, Sanyit, van-e kedve jönni, majd miután azt mondta, menjünk, mentünk. Két hét Phuket, Patong, közben négy nap a Phiphi-szigeteken, mert az élet rövid és mi sem leszünk már fiatalabbak.
Tudom, hogy úgyis ott van a nyelved hegyén a kérdés, ezért essünk túl rajta minél hamarabb:
Igen, Thaiföld tényleg tele van ladyboyokkal.
Nem tudom, mi a helyzet az ország északibb részein, de feltételezem, Bangkokban és Pattaján is valami olyasmi lehet a helyzet, mint Patongban, vagyis a frekventált helyeken szinte nyüzsögnek a nőnek álcázott férfiak. Megismerni őket nem túl nehéz, hiszen ezek az éjszakai pillangók a szó szoros értelmében valószerűtlenül gyönyörűek. A Szodoma és Gomora összeolvadásából született Bangla Road, ami Patong éjszakai életének lüktető szíve, a következő élménnyel köszönt az első itt töltött estémen:
Még nyomja a fejünket a jetlag, de Sanyival egyetértünk abban, hogy nem fogjuk alvással elcseszni az első itt töltött éjszakánkat. Nekiveselkedünk, felveszek egy fehér vászonnadrágot meg egy világoskék inget – először és utoljára követem el azt a hibát, hogy rendesen felöltözöm – aztán elindulunk arra, amerre a leghangosabb a zene. Amint ráfordulok a Bangla Roadra, olyat látok, hogy még a számat is elfelejtem becsukni: az utca elején egy kreol csajszi áll egy olyan ruhában, ami kevesebb textilből készült mint az alsógatyám. Az ágyékig hasított kivágásnak köszönhetően épp csak takarásba kerül a szeméremdomb, a mellbimbók és a popsi, ami már csak azért is hihetetlen látvány, mert a hölgy hatalmas (nyilván mesterséges) mellekkel, darázsderékkal és helyes arccal van megáldva. Két nagyon hosszú pillantásba kerül, mire eljut az agyamig, hogy ennek az embernek itt előttem bizony ugyanúgy egyessel kezdődik a személyi száma, mint nekem.
A Bangla Roadon egymást érik az ehhez hasonló felismerések, de az a helyzet, hogy az utcán sötétedés után végigmenni nem csak ezért szenzációs élmény. Utoljára akkor éreztem ezt a bizsergést, amikor tízévesen bementem egy játékterembe és elmortalkombatoztam az uzsonnapénzt. Vagy nem is, inkább akkor, amikor felszívtam magam, és szexuálisan frusztrált kamaszként végre vettem egy pornómagazint, ha már minden srác sajáttal villogott a suliban.
A tilosban járás bemocskoló, izgalmas, bizsergető érzése.
A Banglán alászállsz egy másik világba, ahol minden a testi szükségletekről, a mámorról és a vágyról szól. Az utca mindkét oldala roskadásig van pakolva diszkókkal, bárokkal és kocsmákkal. Némelyikben bikinis csajok táncolnak a pulton, vagy a pult mellett ülve várják, hogy lehuppanj melléjük egy székre. Minden villog, minden hangos és harsány. Az út közepén akciókat hirdető lányok próbálnak becsábítani egy italra, amott a prostik kisebb csoportokba verődve lesik a potenciális áldozatokat. Ha megtetszel valamelyiknek, az utadba áll. Ha el akarsz menni mellette, belédkarol és visszahúz. A habozás legapróbb jelére úgy csapnak le, mint egy éles szemű vadász. Ha kérdezel tőlük valamit, elvesztél.
És még csak nem is arról a fogatlan kategóriáról beszélünk, aki anno a Blahán az árkádok alatt kérdezgette a népeket, akarnak-e dugni. (Működik még a csaj?) Az itt dolgozó nők 98 százaléka észbontóan néz ki. Az éjszakában mozgó tipikus thai kreol bőrű, nagy, kerek keblekkel, hosszú combokkal és fenséges arcvonásokkal.
Üröm az örömben, hogy Patongban, főleg a Bangla környékén szinte képtelenség olyan helyibe botlani, aki nem pénzes mulatság. Ha mégis találkoznál egy ilyennel, akkor viszont jó esélyekkel indulhatsz a kegyeiért, a thai lányok ugyanis imádják az európai pasikat. Persze, én is utálom, amikor az angol benzinkutasok körül csak azért pörögnek egyes budapesti lányok, mert megvesznek azért, ha valaki nem tud magyarul. De tényleg, tökre sajnálom, hogy szerencsétlen thai férfiak a saját hazájukban hátránnyal indulnak a saját honfitársaik kegyeiért. Ez valóban igazságtalan és borzasztó, egyúttal az a férfi, aki nem él a lehetőséggel, egy megveszekedett idióta.
Már az első este érezzük, hogy itt bizony nagyon magasan van a fehér faszik árfolyama. A felém irányuló figyelem az esetek túlnyomó többségében nyilván nem a helyes kis pofámnak, hanem a pénztárcámnak szól, de azért azt is észreveszem, hogy szinte nulla erőfeszítésbe kerül megszerezni annak a csajnak a telefonszámát, akitől jegyet veszünk egy esti thaiboksz-meccsre. Ezzel az első esténk érdemi részének egyébként vége is szakad, kilenc órától nagyjából éjfélig ugyanis azt nézzük, hogyan ütik szét egymást válogatott keménylegények a Bangla Boxing Club szorítójában. Ha már itt tartunk, jelzem, hogy ezt az élményt nem érdemes kihagyni. Nekünk kiváltképp hülyeség lett volna, hiszen a jegyárus hölgy a telefonszáma mellett a normál jegyár feléért adta a VIP helyre szólót, így az első sorban ülve záporozott az arcunkba az izzadtság.
Másnap arra a harmincvalahány fokra és perzselő napsütésre ébredünk, ami ebben az évszakban konstans jellemző Thaiföld minden szegletére. A nap egyik tanulsága, hogy ebben az országban nagyon harciasnak kell lenned, ha nem akarod, hogy megmasszírozzanak.
A szállodától a strandig vezető 750 méteren legalább négyszer játszódik le az a jelenet, ami az elkövetkező két hétben gyakorlatilag állandósul: amikor el akarunk menni egy masszázsszalon mellett, a kint ücsörgő csajok szó szerint ránk vetik magukat. A marketing intenzitása a nagyon nyomulóstól az echte félelmetesig terjed. Az egyik helyen nagyon diszkrétek, csak integetnek és kiabálnak, hogy térjünk be egy masszázsra, majd amikor mondjuk, hogy kösz, de kösz nem, egyszerre öt lány kezdi el sipítani utánunk, hogy buzik vagyunk. A következő helyen már egy kicsit határozottabb az üzletpolitika. Egy lány elém áll, én megpróbálok elmenni mellette, mire ő megragadja a kezem, és elkezd bevonszolni a szalonba.
Ha azt kérdezed, miért nem hagyom magam meggyőzni, elárulom, hogy Thaiföldön azokban a masszázsszalonokban, ahol fiatal, csinos lányok agresszív nyomulással fogják a vendégkört, igazából nem kapsz professzionális thai masszázst, mert a hölgyek előbb veszik kezelésbe a farkad, mint a hátizmaidat.
Phuketen pedig jobban teszed, ha nem fizetsz a szexért. Egyrészt, minek fizetni valamiért, amit ingyen is megkaphatsz, ráadásul úgy, hogy közben nem kell árucikknek érezned a partneredet, másrészt pedig a prostitúció Thaiföldön egy kicsit szomorúbb dolog, mint a világnak azon részein, ahol a lányok saját elhatározásukból bocsátják áruba a testüket. Itt sok esetben a mélyszegénység elől menekülve, más opció híján, esetleg alvilági nyomásra kerülnek a lányok a húspiacra, amibe te is betolhatod a pénzed, ha nagyon akarod, de ha van benned szépérzék, hidd el, nem fogod jobban érezni magad tőle.
Ez az alaptétel, amit aztán az érkezésem másnapján majdnem felül is ír a kangörcs.
Elhatározzuk ugyanis, hogy megnézzük, a főúttól egy kicsit távolabb mennyivel lehet olcsóbban robogót bérelni, ezért befordulunk az első sikátorba, ami legalább fél órára el is nyel bennünket. Sanyi éppen alkudozik egy helyes Hondára, amikor összetalálkozik a tekintetem egy szalon előtt ücsörgő hosszú, fekete hajú thai lánnyal, és akkor ott abban a szent minutumban szinte még a térdem is elgyengül. A csaj egészen egyszerűen őrületesen néz ki, és ezt a jelzőt csak azért nem bontom ki, mert nem akarom szuperlatívuszokkal agyonnyomni a kedélyes elbeszélést.
A hölgy odatipeg hozzám, bemutatkozik – Nittayának hívják –, és megkérdezi, nem szeretnék-e betérni hozzá egy masszázsra. Hiába minden korábbi integetés, kiabálás, útonállás, bevonszolási kísérlet, ez az első alkalom, amikor komoly erőfeszítésembe kerül nemet mondani. A lány mosolya ellenállhatatlan, kis gödröt kanyarint az orra alá, és láttatni engedi hibátlan, hófehér fogait. Az egész lénye kacér, minden mondatát apró nevetés zárja, és miközben zavaromban a tarkómat markolászom, pajkosan oldalba billent a popsijával. Úgy érzem magam, mint egy őszi légy, aki a konyhában az asztalon hagyott mákos gubára bukkant.
Nem tudom, honnan veszem az erőt, de udvariasan elküldöm, úgy, hogy közben a gyomrom bizsereg és a kezeim ökölbe szorulnak. Muszáj vagyok az ajkaimba harapni, amikor hátat fordít nekem és visszasétál a szalon elé. Sanyi közben végez, én pedig elmesélem neki, mi volt a közjáték. Csak tíz másodpercig állunk még azon a szent helyen, de ezalatt az idő alatt a lábaim legalább ötször indulnának meg a masszázsszalon irányába, ha az agyam nem fogná vissza őket. A két hetes trip hátralévő részére Nittaya annak rendje és módja szerint be is költözik a fejembe, mint egy ragadós dallam, amitől nem tudsz szabadulni.
A napot azzal töltjük, hogy robogóval keresztül-kasul bejárjuk a szigetet, beiktatva két kiadós strandolást. Én végig azon morfondírozom, hogy sutba kellene vágnom az elveimet, és berendelni azt a profi masszást a délelőtti lánytól, de végül győz a józan ész és az erkölcs... egyelőre.
Elhatározzuk, hogy túladagoljuk magunkat ingerekkel, amihez első lépésként ideálisnak tűnik egy Pingpong Show meglátogatása. Nem, kedves barátom, ebben az esetben ez nem azt jelenti, hogy megnézzük a thai asztalitenisz válogatottat játék közben. A Bangla Roadon a Pingpong Show nevű látványosságra olyan táblákkal csábítják a vendégeket, melyeken éppen üzekedő párocskák képei, és egy hatalmas Fucking Show felirat teszik egyértelművé, mire is számíthatsz, ha benevezel a heppeningre. Leverünk négy-öt koktélt a Shipwreck nevű helyen, ami később a törzshelyünkké avanzsál, aztán nyakon csípjük az egyik pingpongos reklámembert és megkérjük, hogy vezessen el minket a helyre.
Amikor belépünk, a színpadon éppen félmeztelen lányok illegetik magukat, így sikerül az érkezésünket az este legszolidabb előadására időzítenünk. Leülünk, a kezünkbe nyomják az itallapot, és ebben a pillanatban egy kicsit megijedek, ugyanis a pinyóbuliban egyetlen nyamvadt sört 500 thai bahtért, vagyis nagyjából 3500 forintért mérnek. Valószínűleg egyszer látok életemben ilyesmit, úgyhogy gavallér vagyok, és berendelek egy kört, amit a terv szerint olyan lassan fogok elszlopálni, amilyen lassan csak lehet. Közben a színpadon a félmeztelen lányokat leváltja egy apró thai faszi, aki becipel két tamtam dobot, majd előveszi a farkát és elkezd vele dobolni. A látvány annyira mellbevág, hogy a jól kigondolt terv ellenére nagyot kortyolok a sörből. Közben odalibben hozzám egy félmeztelen hölgy és elém rak egy másik itallapot, de úgy, hogy közben a mellbimbójával pajkosan megböki az orrom hegyét.
Ekkor látjuk, hogy az új menün már sokkal szolidabbak az árak. Valószínűleg a lehúzós első ital azoknak szól, akik egy sör után lelépnek, a többieknek már jár a jóval barátságosabb 200 bahtos Chang és 250 bahtos tequila. Közben a színpadon Dobos Józsinak szilva nagyságúra duzzad a makkja, ezért elhallgat a tamtam és bejön négy-öt pucér lány, hogy kitöltsék az űrt, amíg a következő művész felkészül. Neki pedig tényleg kell némi időt hagyni. Egy ránézésre negyvenes hölgy érkezik a színpadra. Pont úgy néz ki, mint az a másik thai néni, akitől délután friss gyümölcsöt vettünk a strandon, de ebből nem akarok messzemenő következtetéseket levonni. A művésznő leveszi a bugyiját, kicsit beterpeszt, aztán
elkezd egereket szülni!
Várj, anélkül válaszolok a kérdéseidre, hogy feltennéd őket: igen, a művésznőnek egerek potyognak a vaginájából. Először egy fekete jön, aztán két fehér, az első farfekvéssel, a másik kettő bajusszal előre. Kiesnek egymás után a padlóra és elkezdenek a színpadon szaladgálni körbe-körbe. A miafasz-számláló nekünk már a farkával doboló csávónál elkezdett kiakadni, de mostanra már eszeveszett tempóban pörög. Faforgácsot nem tol ki magából a néni, úgyhogy biztos nem lehetett túl komfortos szegény cincogóknak odabent. Túlvannak rajta, az a lényeg, így végre fellélegezhetnek a szó összes létező értelmében.
Erre nagyon gyorsan innunk kell valamit. Sanyi berendel két tequilát, mellénk ül két meztelen csaj, sót szórnak a mellbimbójukra – igen, onnan kell lenyalni –, és a kezünkbe nyomják az italt a citrommal együtt. Még egyet iszunk a nagy ijedtségre, annál is inkább, mert az egeres néni közben a színpadon pingpong labdákat kezd el kilődözni a puncijából. Az egyik pont az ölemben landol. Ügyelve arra, hogy csak a körmöm érjen hozzá, elpöckölöm, és mire magamhoz térek a sokkból, a pingponglabdás performansznak már vége is van. A hölgy most kis nyilakat lövöldözve lufikat pukkasztgat, miközben a háttérben a dobverőfarkú törpe már készül a következő mutatványra.
Emberünk most nem dobolni jön, hanem elkapja annak a csajnak a derekát, aki eddig a lufikat tartotta egéranyunak, ráborítja egy asztalra, és ott a nagy nyilvánosság előtt elkezdi aprítani. Mit tehetnénk? Iszunk, és nézünk ki a fejünkből. Kicsit nehezünkre esik megemészteni a látványt, de a mellbimbós tequila segít. Négy-öt kör után az ember elfelejti feltenni azokat a kérdéseket, amik egyébként egy ilyen helyen az eszébe jutnának. Fél óra múlva már nem érdekel minket, hogyan húzhat elő magából valaki tizenöt gésagolyót, ahogy az sem, miért kell szerencsétlen egereket punciban levinni a színpadról, amikor egyébként egy ketrec is tökéletesen megtenné.
Dekadencia, és mi csak sodródunk vele a mélybe. Egy idő után a lányok grátisz tequilákat kezdenek elénk pakolni, és körénk ülnek, mintha két tétova jelentkezőt akarnának besorozni valami romlott szekta hívei közé. Nem ellenkezem. Akkor sem, amikor a hölgykoszorú egyik tagja felmegy a színpadra, középre helyez egy széket, önként jelentkezőt kér, majd a mellettünk ücsörgő lányok felállnak, és elkezdenek a színpad felé húzni.
Megyek. Mi baj történhet?
Leültetnek a székre, leveszik a maradék ruhadarabjaikat, aztán úgy kezdenek körülöttem táncolni, hogy aki épp nem az ölemben csücsül, az lökdösődik, hogy ő is odaférjen. Ez az a pillanat, amikor – már bocsánat, de ennél az obszcén szófordulatnál semmi nem érzékelteti plasztikusabban a helyzetet – telemegy a szemem csöccsel. Teljes érzékelésmegvonás. Az arcomon egymást váltják az emlők, a fülemben dübörög az agresszív diszkózene, és bárhová nyúlok, mindenhol csak bőrt érzek. Legyek már vagány gyerek, megpróbálok megmarkolni egy-egy popsit, de a hallás és a látás képessége híján úgy érzem, mintha a kezeim egy húsmasszában kalimpálnának, és csak remélni merem, hogy nem lopózott vissza suttyomban a színpadra a dobverőfarkú apró thai csávó.
Érzem, hogy bomlanak az ingem gombjai, kezek simogatnak, ahol érnek, de az élmény olyan távol áll az izgatótól, mint egy tálcányi Big Mac a fine diningtól. Egy pillanatra levegőhöz jutok, míg valaki belecsókol a nyakamba, aztán hátrarántják a fejem és újra mellek robbannak az arcomba. A tapogatózás lassan lejjebb csúszik a mellkasomról az ágyékomra. Szorgos kezek bontják ki a nadrágszíjam, lehúzzák a sliccem, ezért elengedem a húst, amibe éppen kapaszkodok, és összefogom magamon a nadrágomat. Eddigre a zene már a dobhártyám helyett az agyam remegteti, és az egész szituáció olyanná válik, mint egy szürreális rémálom fullasztó mellekkel és kitartóan tapogatózó női kezekkel.
Hirtelen tisztul a látásom, a lányok kiszállnak az ölemből és felsegítenek a székről. Végre visszakaptam az érzékszerveimet, de mielőtt ennek elkezdhetnék örülni, az egyik művésznő elém térdel és egy rántással a bokámig húzza a nadrágomat. A közönség hangos tapssal díjazza a meglepetésfaszt, az én arcom viszont egy vigyorgó szmájli sárga pofájába torzul. Lenézek a térdelő csajra és megkérdezem tőle, hogy ez mi volt, és hogy akkor most mi lesz. Ő mosolyogva rám kacsint, feláll, ad egy nyálas puszit, bocsánatot kér, majd hozzáteszi: Showbiznisz.
Bár egy igazi baleknak érzem magam, amikor visszahúzom a gatyámat, végül is nem lehettem annyira béna, mert míg visszasétálok a helyemre, legalább hárman nyújtják pacsira a kezüket. Leülök, Sanyi megveregeti a vállam és megkérdezi, le akarom-e öblíteni az iméntit egy tequilával. Eszembe jut a mellbimbóra szórt só, és azt válaszolom neki:
Kösz, de most egy sör is megteszi.
(A cikk jövő héten folytatódik.)