Kedves Antal!

Remélem, jó egészségben találja ez a levél, minthogy nem kis erőfeszítések árán sikerült feladni és tudja, milyen lehetetlen tud lenni a magyar posta, ha nyolcvan évvel ezelőttre címzünk. Csupán néhány gondolatot szeretnék Önnel megvitatni Ravennát illetően csodás útinaplóján, a Harmadik tornyon, valamint irodalomtörténeti remekművén, az Utas és holdvilágon felbuzdulva.

Tudja, kedves Antal, immár több mint három hete tartózkodom ebben az ősi olasz városban és hosszú órákká nyúló barangolásaim közepette nem tudtam nem felidézni, miképpen látta Ön ezt a Ravennát, mikor itt járt 1936 környékén.

Meg kell vallanom magának, a helyzetet kissé kényessé teszi, hogy jelen idő szerint 2016-ot írunk – de talán épp ez a furcsa konstelláció indokolja levelem megírását. Mivel a szememben Ön Olaszország legnagyobb ismerője – s ezt nem történelmi tudásában, inkább mindennél finomabb hangulati ráérzéseiben mérném –, ezért fordulok Önhöz, hogy jobban megértsem ezt a várost, melyhez képest Ön szerint Velence parvenü, s mégis oly zordon és hullaszagú. És ne vegye sértésnek, ha némely dolgokban vitába szállnék majd’ két emberöltővel ezelőtt lejegyzett gondolataival, mivel csak a tények és érzések tisztázása végett tenném.

Nincs hullaszag

Mind a Harmadik toronyban, mind pedig az Utas és holdvilágban mély nyomot hagyott Önben az az elviselhetetlen bűz, amely belengte Ravennát és oly mértékben felháborította. Örömmel jelenthetem, hogy a bűz forrását, nevezett Montecatini műtrágyagyárat immár kerek hatvan éve bezárták. A városnak csodálatos illata van; keveredik benne a fülledt tengerközelség, a vidáman kopott vöröses házak finom ódonsága, a fagerendás tetők nyers régisége, a túlparfümözött és magas cipőkben esetlenül lépdelő olasz nők és túl nemparfümözötten kerékpározó olasz nők esszenciája az éjjel nyalt fagylaltok édességével és a piadinások forró, oregánós és bivalymozzarellás frissességével. Jó az illat. Nagyon jó.

Hol lenne máshol az ember mint a Piazzán?

Kérdezi Mihálytól Szepetneki János, mikor találkoznak Ravenna főterén, a Piazza del Popolón. Jómagam sokszor átvágtam a(z alapvetően teljesen jellegtelen) téren, néhányszor fogyasztottam is az egyik étteremben és kedves könyörgéssel sikerült egy vödör jeget kérnem a behűtetlen vörösborhoz, mivel (bizonyára Önnek is feltűnt), hogy valamilyen teljesen érthetetlen módon itt sohasem hűtik be a vöröseket, legfeljebb a fehérbort és a proseccót.

Nos, kedves Antal, az olasz nép nem ezen a téren múlatja az idejét, főleg nem nyáron; munka után és helyett, hétvégén és amikor tehetik, szinte menekülnek a tengerhez. Sajnálom, hogy Önt könyvei alapján oly kevéssé érdekelte a végtelen mare, pedig annyira elemi része az olasz lelkületnek. A tenger, mely az elmúlt ezerötszáz évben elhagyta Ravennát és tíz kilométerre vándorolt a várostól, még mindig elvehetetlenül az olaszoké: ha nyáron az ember az igazi olaszokat kívánja meglelni Ravennában, bizony a spiaggia-ra, a strandra kell mennie.

Ott folyik a nagy, dekameronos olasz élet: úszkálás a vízben, teniszezés a homokban, eszegetés a parton, iszogatás a bárban, napfény az égben, hajók a horizonton, zene a levegőben, végtelenség az éjszakában.

Persze nem mutat fel olyan művészettörténetileg elvitathatatlan csodákat mint a belváros, de az élet nyáron vita nélkül itt zajlik, a partokon. Ó, apropó, a művészettörténeti csodák...

Feltűnt Önnek a Nemzeti Múzeum?

Egy olyan helyet mint a Nemzeti Múzeum egyik városban sem nehéz észrevenni – gondoljunk csak Budapestre, egy egész körutat ural óriási oszlopaival és timpanonjával, lépcsőin lusta és üreszsebű egyetemista szerelmesek romantikáznak ingyen és bérmentve. De Ravennában! Ravennában szinte lehetetlen meglátni a Nemzeti Múzeumot – nem csoda, a San Vitale-templom teljesen elvesz tőle bárminemű rivaldafényt.

Ami szintén természetes: az egyetemes művészettörténet egyik legrangosabb és legfontosabb korakeresztény alkotása óriási tereivel, aranyló világoszöld mozaikjaival – melyek Önt is úgy megrendítették – nemhogy a legfontosabb épület ott, hanem AZ épület, melyhez semmi sem mérhető a városhatáron innen (és túl).

Így nehéz észrevenni a Nemzetit, megközelíteni pedig fonák olasz lehetetlenség: ugyanis be kell menni hozzá a San Vitale kertjébe, majd balra fordulni és elhinni, hogy ez a jelöletlen kapu a múzeum bejárata. Mellesleg mindenféle kombinált jegyek vannak; például a távolabb fekvő Sant' Apollinaire Nuovo bazilika a San Vitaléval és a San Vitale kertjének végében található Galla Placidia sírjával.

De olyan kombináció nincs, melyben a San Vitale és a Nemzeti Múzeum egyszerre látogatható, pedig egymástól fél méterre vannak.

A múzeum maga mintha kifejezetten észrevétlen és ismeretlen kívánna maradni: míg a San Vitale fényképező siserehadakkal aratja le a babérokat és minden egyszer egy centis kockának jelentősége van, addig itt csak néhol van kirakva olasz nyelvű tájékoztató, az ember egyedül bolyong az ősi szobortöredékekkel tűzdelt kertben, fogalma sincs, merre kell mennie vagy épp mit lát, ha valamerre el is jutott.

Egyes folyosókon bazári lehetetlenséggel folyik egymásba az őskori réztöredék az egyiptomi ékszerrel, a reneszánsz festmény a bizánci koronggal – szinte vártam, hogy megpillantok egy-egy árcédulát mellettük és a globálisan mindenhol ugyanolyan életunt szigorral ülő múzeumos nénivel alkudozni kezdek.

Dante sírja

Mellesleg a a legtöbb dologban mind egyetértünk. Theodorik sírjának teljes abszurdumában, a művészettörténet talán legelhelyezhetetlenebb emlékművével, mert aki nem zavartan vakarja a fejét az amúgy teljesen üres sírbolt közepét uraló fürdőkádat nézve, azzal valami baj lehet.

Abban, milyen megrázó a város ősisége. Hogy ezek a másfél ezer éves templomok, műemlékek és mozaikok úgy léteznek Ravennában mint más helyeken a kocsmák: szinte minden sarokra jut egy döbbenetesen régi látnivaló. Amihez hozzájön, hogy itt hunyt el Dante – és Isten vagy más, általa megfestett túlvilági hatalmak tudják csak, hol lehet most –, sírját pedig a főtérnél százszor szebb, óriási fákkal körülölelt tér követi, templommal, az utca fölött átívelő kőhíddal, fillérekért látogatható tetőtéri lugassal, hatalmas oszlopokkal ívelt étteremmel, melyben a páratlanul testes és sötét Sangiovese mellé borravaló a naplemente.

A legfontosabb dolgok – Como se dice?

A város azonban már nem zordon és halottas mint mikor Ön látogatta. Az utakon már lehet járni, s lakói meg is teszik. Szorgos népek élnek itt: meglepően olasztalan módon igen korán kelnek, de ennek megfelelően igen korán is zárnak a boltok, hogy hamarabb élvezhessék lakói hangosan és ünnepelve a dolce far nientét, az édes semmittevést.

A legfontosabb dolgok pedig éppen ebben laknak.

A templomok, a múzeumok, a mozaikok, a szentek, a szobrok és töredékek örökségénél ezerszer fontosabb a lélegző olasz élet, az önmagáért valóan hangos és ízes olasz beszéd, a robogóról hátrafelé hadaró, életveszélyesen bókoló fiatalok, a kopott sportklubba bottal araszoló bácsi lihegve reszelős Ciao-ja, ha egy szép nőt lát, mert a bókolás nem kor kérdése, hanem életfilozófiáé; azé az életfilozófiáé, melyben mikor megeszem életem legnagyszerűbb ragus tésztáját és érdeklődöm a hozzávalók iránt, az alapvető paradicsomon, húson, tésztán és sajtokon kívül van benne még valami, amit nem tud a pincér angolul, aminek nincs neve, az a hogyishívják, az a como se dice, az a soha el nem mondható dolog, amitől minden olyan igazán olasz és igazi itt.

Zárom soraimat. Kár, hogy ez alkalommal nem találkoztunk. Legközelebb bizonyosan.

Marad őszinte híve;

Egy utas.