Alig két hete látott napvilágot az olasz sajtóban egy felmérés a 12 legnagyobb olasz településről. A szakemberek azt vizsgálták, hogy a helyiek – vagy még inkább a helyi statisztikusok szerint – melyik a legélhetőbb város. Nem meglepő módon, Firenze végzett az első helyen és Nápoly futott be utolsóként. De mi a helyzet, ha a makro-adatokkal való bűvészkedés helyett a turisták rózsaszín szemüvegén át szemléljük a kérdést?

Firenze

Firenze maga a reneszánsz álom. Az egyetlen bökkenő, hogy rajtunk kívül erre már a Föld lakosságának nagyobbik része is rájött. Egészen pontosan 1.2 millió utazó zúdul rá évente a viszonylag kicsi óvárosra, vagyis könnyen kiszámolható: tömegiszonyban szenvedőknek a belépés szigorúan tilos!
A történelmi belvárosban az utcai parkolás lehetetlen küldetés, de vigasztaljon minket a tudat, hogy úgysem találnánk helyet. Maradnak a nagy parkolóházak, amelyek biztonságosak, cserében viszont 4 €-t gombolnak le rólunk óránként. Miután egy kisvárosnyi emberen átgázolva kipipáltuk a Dómot, a Palazzo Vecchio-t, a Ponte Vecchio-t és a többi látványosságot, az Uffizi felé vesszük az irányt. A kígyózó sor láttán csak a legkeményebb harcokban edződött művészettörténészek nem hőkölnek vissza. Ha kivártuk a szokásos egy-másfél óra sorban állást, akkor megérdemeljük, hogy hátralévő életünkben úgy meséljünk Boticelli Vénuszáról és Michelangelo Dávidjáról, mintha gyerekkori cimboráink lennének. Ha nem, legalább spóroltunk néhány fityinget.

Szükségünk lesz rá, ha nem tudunk lemondani arról a rossz szokásunkról, hogy naponta legalább egyszer enni és inni akarunk. 20€ alatt a legravaszabb éttermi rókák sem fogják megúszni, nem beszélve azokról, akik igazi toszkán lakomára vágynak. Persze egy-két nap után az ember belátja, hogy felesleges a tömeg miatt morgolódni (úgysem lesz kisebb), vagy az árakat vizslatni (úgysem lesz kevesebb). Ez Firenze, ahol a Carpe Diem nem romantikus életbölcselet, hanem az egyetlen járható út.

Nápoly

Olaszországban úgy tartják, hogy ha az ember bemegy egy diszkóba, és lát valakit, aki a töksötétben napszemüvegben páváskodik, akkor az illető tuti nápolyi. Ez persze csak egy mondás, de annyit azért leszűrhetünk belőle, hogy a logika nem alaptartozéka a helyieknek. Ne szépítsük, ez egy kissé lepattant, veszélyes, kaotikus város, de tisztában van vele, hogy jól áll neki. Saját kocsival a belváros közelébe se menjünk, hacsak viszonyunk nem romlott meg tartósan gépjárművünkkel. Dobjuk el az autót egy külvárosi, ŐRZÖTT parkolóban, és pattanjunk fel egy buszra vagy metróra. 1.20€-ért 90 percig utazhatunk, akárhány átszállással. Hát igen, ez csak a Camorra és nem a BKV-vezérek bázisa.

Az Óváros Európa egyik legnagyobb történelmi városrésze, és egyben Olaszország legsűrűbben lakott pontja. Ennek köszönhetően a turisták feloldódnak a helyiek tömegében, és elénk tárul a lüktető, zsibongó Nápoly. Fiatalok életveszélyesen köröznek robogóikkal a koszos sikátorokban, afrikai srácok 15€-ért kínálják az „oridzsinal” Gucci táskákat, a sofőrök hanyag eleganciával gyalázzák le sorstársaik autóit. Szóval, valami ilyesminek képzelheti el a poklot egy zürichi közrendőr.
Természetesen séta közben érdemes bekukkantani a Castel Nuovo-ba, vagy felugrani a várba néhány panorámafotóért, de az igazi nagy dobások a városon kívül várnak ránk. A Vezúvhoz külön autóbuszjárat indul, és HÉV-vel 3.40€-ért egy óra alatt leruccanhatunk Sorrentóba, ráadásul közben útba ejthetjük Herculaneumot és Pompeii-t is. Távozóban, a vonatról azt is látni fogjuk, minek köszönheti rosszhírét Nápoly. A nyomorúságos külvárosok nagyjából úgy festenek, mint Szarajevó 2 nappal az ostrom után.

(fotók: carmelo61, young jung)