Mi, Ráczék nem vagyunk az a kimondott túrázós család. Nem igazán jellemző ránk, hogy hosszas készülődések után, megfelelő ruházatban és felszereléssel vágnánk neki valami ismert, dokumentált nagy hazai túraútvonalnak. Inkább az szokott lenni, hogy hétvégén néha ránk tör a spontán mehetnék és megnyitjuk a Google Mapset, hogy mi van a környéken, amit még nem láttunk; menjünk, nézzük meg, mondjuk még ebéd előtt. Vagy után.

Így keveredtünk el a minap Vértessomlóra. Ez tőlünk történetesen nincs messze, mert mi is egy Vértes-kezdetű faluban élünk, de Vértessomló Budapestről sincs 70 kilométer, egy szűk óra kocsival. Ha pedig valaki épp Tatabánya magasságában gurul az M1-esen, alig 13 kilométerrel megy el a Vértesben lapuló majdnem-zsákfalu mellett. Ha errefelé jár az ember és van idő kirándulni egy rövidet, megéri, tök érdekes kis hely ez.

Majdnem-zsák, mert a Tatabánya és Oroszlány között lévő Környéről befordulva az ide vezető útra Vértessomló után már csak Várgesztes van, aztán elfogy az aszfalt, lehet visszafordulni. (Vagy lehet Gesztesen megállni a kocsival és felsétálni a bezárt, életveszélyes várba, esetleg átballagni a gyönyörű, de kicsit embergyűlölő Vérteskozmára, de ezek majd más villámtúra-beszámolók témái lesznek.)

Ha megérkeztél Somlóra, csinálhatod azt, hogy elmész a temetőig, ott valahol leteszed a kocsit és a piros háromszöges turistaúton ballagsz fel a kilátóra. Vagy azt is lehet, amit mi csináltunk, hogy néztük a telefonon, hol a kilátó és odaálltunk a kocsival a legutolsó utcába, az erdő alá, ahonnan már csak pár száz méter. Ez a romatikusabb és izgalmasabb megoldás, mert így először lehet azzal szembesülni, hogy ha a vízmű előtt balra mész el az erdei úton és úgy próbálsz meg felmenni, az út hamarosan elfogy és egy sziklafal alatt találod magad. Ezután lehet azt csinálni, hogy mégis inkább a vízműnél mész fel a meredélyen, először a vízmű telkének kerítésébe, később fákba kapaszkodva, aztán a kissé lankásabbá váló hegyoldalon még tovább, amíg azt nem hiszed, hogy már biztos elmentél mellette, és akkor ott van.

A vértessomlói kilátó különlegessége, hogy bár mindent látsz róla, maga a kilátó a környékről valahogy egyáltalán nem látszik. Eltakarja az erdő. Szerencsére. Mert ez nem egy szép kilátó. Eleve van mellette egy szörnyű természetidegen zöld bitumenzsindellyel fedett szaletli is, de maga a 2015. októberében átadott kőépület is furán hat az erdő közepén. Már belépni is illúzióromboló. Csempepadlóra lépve, meredek, zománcfestett vaslépcsőn fellépkedve lehet feljutni a legfelső, harmadik emeletre. A könyöklők burkolata viszont legalább fa, ami azért jó, mert tele lehet vésni azzal, hogy ki szeret kit és mikor volt itt vele.

Na de a kilátás, az pazar. Tatabánya, Oroszlány azonnal megvan, egy kis térképes segítséggel pedig be lehet azonosítani a környékbeli kisebb településeket is. Érdeklődési körtől függően lehet örülni a Bridgestone gumigyárának vagy a Majki tó melletti Kamalduli Remeteség óratornyának. De még sokkal messzebb lévő dolgokat is látni lehet innen, 330 méteres tengerszint feletti magasságból, a Nagy-Somló tetejéről. Látszik a Bakony, a Vértes, talán még a Velencei-hegység is. Ilyenkor kezdheti el az ember beleverni a fejét a torony kőfalába, amiért otthon hagyta a távcsövet, már ha otthon hagyta, mint mi.

Akármelyik úton mentél fel, visszafelé szinte biztosan a piros háromszöges úton fogsz menni. Legalábbis ha van a társaságodban olyan, aggodalmaskodásra enyhén hajlamos útitárs, mint például az én feleségem, aki teljes bizonyossággal képes hinni abban, hogy nem tud ott lemenni, ahol amúgy épp feljött. De sebaj. Nagyon szép az erdő, szemét szinte semmi és ember is csak alig. Ha nyár elején jársz erre, gyíkot, kisebb madarakat minimum látsz majd a jóval hosszabb és szelídebben lejtő hivatalos turistaúton a változatos aljnövényzetű, mindenféle virágokat felvonultató levegős, világos cseres-tölgyesben. Minket valami griffmadár is majdnem elragadott: pár méterrel előttünk hussant át egy nagy, barna ragadozó-valami, ami az errefelé élő ölyvfajták valamelyike lehetett. Talán darázsölyv volt, ami méhek, darazsak lárváit eszi, akár a föld alól is kikaparva őket, mert ilyen is van ám errefelé! És persze mindig megvan az esély őzet, szarvast, borzot, mókust meg efféléket is látni.

A faluba beérve betértünk a temetőbe, ahol a régi, már nem használt, vagy hogy kell ezt mondani, sírköveket csinosan összerendezték egy kisebb területre, és lehetett rajtuk nézegetni az 1730-as évek német betelepítéséről tanúskodó rövid, erőteljes, érdekes német neveket. Utána pedig megérkeztünk a kísértethotelhez.

Néhány, láthatóan nem régi, de már összetöredezett fekete csempével burkolt lépcsőfok, mögötte egy valószínűtlen üveg-kő-fa épület néhány élénk színfolttal. Ez a „Classix Small Luxury Design Hotel”, de mi ezt akkor még nem tudtuk. Kedves feleségem, amilyen óvatos, ha meredeken lefelé tartó erdei ösvényről van szó, olyan bátor, ha elhagyatott ingatlannal kapcsolatos, kíváncsiságból eredő birtokháborítást áll módjában elkövetni. Így hiába nyafogtam, hogy na de hát ez nyilván valakié, a tagadhatatlanul hívogató, szárnyak nélküli kapun át egykettőre bent is voltunk egy láthatóan csak pár éve bezárt, de helyenként már szomorúan romlásnak induló hotel udvarában.

Csináltunk pár fotót, belestünk pár ablakon, majd megkérdeztünk egy növényeket locsolgató szomszédot, hogy mi a fene ez. Mint mondta, nem tudja pontosan a hely történetét, de a tulajdonosok még itt laknak a birtokon, kérdezzük meg őket. Miután feleségem megkapta tőlem a teljesen megérdemelt szemrehányó pillantást, amiért becibált körülnézni az ezek szerint mégiscsak lakott ingatlanba, elindultunk körbejárni a hotelt. Kiderült, hogy van neki folyócskája, tavacskája is, meg kis kerti bungalócskái, tényleg nagyon impozáns és igazán kár, hogy így pusztul szegény.

Fejben már a legkülönbözőbb királydrámákat raktuk össze, hogy mi történhetett, ami miatt ilyen szomorúan alakult a hely sorsa, amikor is egy helyes fiatal lány és egy rettenetesen cuki papillon kiskutya lépett ki a kapun, és megkérdezték, hogy mit ólálkodunk arrafelé ilyen gyanúsan. Kiderült, hogy nincs dráma. Az 1774-ben épült Esterházy-kiskastélyra megálmodott szállót megcsinálták, működtették, de most nincs kapacitás üzemeltetni. Majd talán egyszer, egy alapos felújítás után. Addig bizony pusztul, de ez már csak így megy ebben az entropikus világban.

Na, még egy kis gasztró a végére! Van Vértessomlón egy cukrászda, a Krisztina. Útba is esett vissza a kocsihoz, így azt terveztük, hogy majd ott dőzsölünk egyet a kilátómászás után. Ez sajnos csak részben valósult meg, mert, mint kiderült, mindketten a kocsiban hagytuk a pénztárcánkat. Ez is a kevéssé frekventált kirándulóhelyek egyik nagy pozitívuma: ha megállsz egy vértesi falu egyik utcájában a kocsiddal, ott hagyhatsz mindent, mert száz százalék, hogy akkor is meglesznek a cuccaid, amikor visszatérsz a túra végén. Ugyanakkor nagy negatívum is, ha ott a sok süti a vitrinben, nektek meg van vagy ezer forintotok összesen, apróban, a zsebetekben. Annyit azért ennyiből is sikerült kideríteni, hogy a két főre egy szelet somlói galuska túrótorta kimondottan finom, az egy bögréből felváltva szürcsölt cappuccino pedig nem a Szarvasiból csepegett lére nyomott növényi habos hungarikum, amibe oly sokszor belefutottam már kistelepüléseken szerte az országban, hanem tényleg cappuccino.

Nem csak kilátni, birtokot háborítani és sütizni, de csak úgy sétálni, az érdekes, a régi és az új részeken egyaránt változatos stílusban, többnyire ízléssel épült házakat, a gondozott kerteket bámulni is jó volt Vértessomlón, május elején, a meleg késő tavaszi délutánban. Remek villámtúra-célpont ez a kis falu. Nagy látványosságok ugyan nincsenek, de itt valahogy a kis hétköznapi dolgok is aranyosak, érdekesek és szeretnivalók. Most alig várom, hogy elteljen pár év, elfelejtsem, milyen is volt, és mehessek vissza ide kirándulni újra!