Soderbergh nem az az alkotó, akit el lehetne intézni egy kézlegyintéssel. Filmjei általában pontosak, intelligensek, stílusosak és nem felejtenek el szórakoztatni sem. A direktor legutóbbi filmje, A bűn hálójában forgatásán tudta meg Channing Tatumről, hogy korábban chippendale-fiúként dolgozott, és ez a sokkoló tény végül arra inspirálta, hogy egy újabb fura választással támogassa meg egyre növekvő filmográfiáját. A Magic Mike egy floridai férfisztriptíz-bár szubkultúráját mutatja be, ahol a hely tulajdonosa, az excentrikus Dallas (Matthew McConaughey) minden este kimért háziasszonyokat tüzel őrjöngő nőstényekké, akik boldogan tűrik az arcuk előtt himbálózó hímtagokat. A hely abszolút ásza a címszereplő (Tatum), aki elhatározza, hogy bevesz az üzletbe egy szerencsétlen szépfiút (Alex Pettyfer) és ezzel megindul egy olyan folyamat, amikor a zöldfülű betanulásával a tapasztalt profi egyre inkább rájön, hogy ideje lenne valami mást kezdenie az életével.

Míg az Alul semmi című angol filmben a totális elszegényedés fenyegető rémképe késztetett hétköznapi embereket arra, hogy alsógatyában diszkó-slágerekre rángatózzanak a színpadon, addig a Magic Mike szereplői a vetkőzésnek köszönhetően már viszonylagos anyagi biztonságban élnek, de foglalkozásuk extremitása miatt a hétköznapi életből nem annyira jutott ki nekik. A kontraszt az amatőr, de az éjszakai közegbe egyre inkább alámerülő Pettyfer és az abból folyton kitörni akaró Tatum karaktereit szembeállítva a legélesebb. Magic Mike ugyan főállásban vetkőzik, ám mellékesen designer bútorokat tervez és az egyik jelenetben azon terve, hogy ebből éljen meg, látványosan vérzik el a gazdasági válság pénzügyileg paranoid légkörében. A bohém külsőségek mögött húzódó komoly egzisztenciális és lelki kérdésekre a rendező igyekszik jó arányérzékkel reagálni, bár ezúttal a mérleg nyelve érezhetően a csillogó felszín felé billen.

A film úgy keveri a táncfilm, a vígjáték, a dráma és a bűnfilm elemeit, hogy közben végig könnyed akar maradni, így nem is csoda, hogy néhány kérdésre meglehetősen sánta választ kapunk. Amikor túl hangsúlyosra vett (és borzasztó giccses zenei felhozatallal pusztító) táncbetétek szakítanak meg sokkal érdekesebb szituációkat, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy a film több szék között a földre huppant.  Az összképen nem keveset javít, hogy a színészekre egy rossz szavunk sem lehet. Bár feltételezzük, hogy az alakításhoz nem keveset tett hozzá Soderbergh zseniális színészvezetése, Channing Tatum végre bebizonyította, hogy érdemes vele számolni. McConaughey is lubickol az atyáskodó diszkó-tulajdonos szerepében, aminek számtalan elbaltázott szerepválasztása után végre szívből tudunk örülni.

Nem kis meló lett volna egy vetkőző faszikkal teletömött filmre rábeszélni heteró férfitársainkat, de az elismert rendezőre tekintettel boldogan megküzdöttünk volna a feladattal. A végeredmény ismeretében ajánlani ugyan tudjuk, azonban rábeszélni már senkit sem szeretnénk a film megtekintésére. Akkor van a legnagyobb szerencséd, ha a barátnőd minden áron éppen ezt a filmet akarja megnézni valamelyik csendesnek ígérkező péntek estén, hiszen ekkor semmi más dolgod nincs, mint hogy beadd a derekad.

Még több filmkritikáért olvasd a Movie Playert!