Maga Samuel L. Jackson sem érti az áldokumentumfilm elején, hogy minek kell visszaemlékezni erre a rettentő szarcunamira, amit 2020-nak hívnak. Aztán persze mindenki visszaemlékezik a maga módján. Az újságíró, a konzervatív szóvivő, a kertvárosi anyuka, a történész, az átlagosnál is átlagosabb ember, a kutatóorvos, a techcég vezetője, a YouTuber, a pszichológus és maga II. Erzsébet. És persze mindannyiuk álláspontja és viselkedése egy erős karikatúra, mégis ijesztően valóságos az egész.

Pont, mint a Black Mirror. De azért ez nem a Black Mirror, csak Charlie Brooker egy újabb agymenése, ahol összeszedett olyan színészeket, mint Samuel L. Jackson, Hugh Grant, Lisa Kudrow, Cristin Milioti, Leslie Jones, Kumail Nanjiani, Tracey Ullman és Diane Morgan, narrátorként pedig behozza Laurence Fishburne-t, hogy mindenkinek jó legyen. És ha mindenkinek nem is, de nagyon sok embernek jó lesz.

A Death to 2020 ugyanis többnyire szórakoztató, de csak azoknak, akik bírják a tömény szarkazmust. Nem minden poénja ül, de annyira durva ütemben nyom jó szövegeket az arcodba, hogy minden rossz dumára jut legalább 5 élvezhető, így nem nehéz elfelejteni a rosszabbakat, ha egy-egy poén esetleg kínosabb lett volna. Már csak azért sem, mert annyira hirtelen záporoznak a verbális gegek, hogy ember legyen a talpán, aki mindet be tudja fogadni első nézésre.

A karakterek abszolút tökéletesen mintázzák a brit-amerikai társadalmat, lehet is belőle sértődés, de mintha elfelejtettek volna mindenkinek elég időt és eléggé kidolgozott szövegeket adni, Kumail Nanjiani egyébként rettentően szórakoztató álszent tech CEO-ja például egyszer csak hirtelen eltűnik a süllyesztőben, mint ahogy II. Erzsébet jelenléte is inkább csak helykitöltés, mint igazán hozzáadott érték, a veszettül átlagos Gemma pedig mintha az átlagnál kevesebb értékelhető pillanatot kapott volna, de még ő is képes egyszer-egyszer megröhögtetni az embert.

Hihetetlen, hogy mennyi minden belefért alig 70 percbe, tényleg igyekeznek érinteni az év minden borzalmát, és jól belerúgni minden oldalról. Nem felejtenek el beszólni tényleg minden félnek, nem csak a republikánusok, hanem a demokraták is kapnak az arcukba, kell is, hogy kapjanak, hiszen senki sem szent, mindenki követ el baromságokat, és ahogy a film fogalmaz, a polarizáltságnak eleinte ellen lehet állni, de aztán úgyis mindenki beáll valamelyik táborba a kettő közül, és hülyévé válik.

Ami itt történik, az egyszerűen csodálatos. A Death to 2020 mindenkit álszentnek mutat. A történész meghamisítja a sztorikat, a kertvárosi anyuka minden összeesküvés-elméletet elhisz, de szerinte egyébként minden oké, az átlagos brit nő agysejtjeinek száma a nullához konvergál, a techcég vezetője megmenthetné a világot, de előbb magát menti, a kutatóorvos mondanivalója senkit sem érdekel, a szóvivő még az előző mondatát is letagadja, a YouTuber a kemény évre panaszkodik, miközben gennyesre kereste magát minimális munkával, II. Erzsébet pedig… hát ő pedig II. Erzsébet.

A 2020: Legyen már vége nem tesz mást, mint megmutatja, hogy az, ahol a világ tart, maga a pokol, és ennek semmi köze a vírushoz. Össz-vissz két oldalra állhatsz, és mindkét oldal kezd teljesen megőrülni. Mindenki álszent, mindenki könnyedén befogadja a kamut, és egyáltalán nem úgy áll a helyzet, hogy jobb lesz a közeljövőben. De az biztos, hogy ezt az évet csak egy ilyen áldokumentum-filmmel lehet tökéletesen lezárni. Jól megröhögtet az év végén, kicsit meg is ijeszt, mert hát tudod, hogy ez az egész csak részben kitaláció. Néhol brutálisan pontos képet mutat a társadalomról, néhol kicsit necces, néhol nem annyira vicces, de olyan, mint egy nagyon tömény, nagyon szórakoztató és egyáltalán nem kínos szilveszteri műsor.

Egyelőre még nem készített magyar feliratot a Netflix hozzá (de biztosan lesz), viszont ha nincs gondod az angollal, akkor szerezz magadnak jó 70 percet.