A Pokémont sosem értettem. Nekem mindig is túlságosan gyermetegnek tűnt ahhoz, hogy rajonghassak érte. Bár gyerekként biztosan másképp éltem volna meg egy nagy találkozást, már bőven tini voltam, amikor először láttam, hogy is megy ez azokkal a Pokélabdákkal, és nem varázsolt el, nem akartam megszerezni hát mindet, az ábrándos szemekkel néző, cuki Pikachut pedig még annyira sem sikerült megszeretnem, mint a sramlizenét.

Aztán jött a Pokémon Go. Én isten bizony megpróbáltam. De nem. Tudtam, hogy ehhez is kell az a fajta rajongás, ami nálam nem tudott kialakulni, így hát teljesen letettem arról, hogy valaha is közeledjek ezekhez a lényekhez. És egyszer csak egy csomag landolt az asztalomon, benne egy Let’s Go Pikachu, mire kollégám annyit mondott: egészségedre, magyarul rám hárult az a borzasztó feladat, hogy teszteljem azt a játékot, amihez elvileg nem is kellene, hogy legyen közöm. És nem alakulhatott volna jobban az egész.

Mert a Nintendo Switch-exkluzív Pokémon: Let’s Go Pikachu nem egészen öt perc alatt rajongóvá tett. Igazából fogalmam sincs, hogyan csinálta, mert nem tud feltétlenül többet, mint a korábbi játékok, de mégis valahogy jó helyen és jó időben volt. Na meg persze az sem mellékes, hogy maga a játék is rettentően addiktív és cuki.

Sokat segített a helyzeten, hogy a Pokéball-verziót sikerült megszerezni, amitől számomra sokkal szórakoztatóbb lett a játék, mondhatnám, élethű, de ez kissé hülyén hangzik, úgyhogy nem mondom. A labda tulajdonképpen maga a kontroller, egy mini analóg karral irányítod a karaktert, a labdát beirányozva és kicsit megmozgatva tudjuk befogni a Pokémonokat, és még hangszóró is van benne, amit hála istennek ki lehet kapcsolni. Ha éppen nem játszunk, akkor bele tudjuk zárni az egyik lényünket, elvihetjük sétálni, még meg is szólal, ha kicsit megnoszogatjuk. Ja, és működik Pokémon Góval is. Visszautasíthatatlan ajánlat, vagy visszautasíthatatlan ajánlat?

Azt egyből tegyük rendbe, hogy a Let’s Go Mindenki a Pokémon Yellow remake-je. Ez a játék 1998-ban jelent meg Game Boyra, és marha nagy siker volt, sokak szerint a Pokémon-játékok csúcsa. 20 évvel a megjelenése után készült el a teljesen újjávarázsolt verziója, ami nagyon pofás rajzfilmes grafikát és nagyon jó zenéket kapott, a mozgásérzékelésnek és a Pokéball-nak hála pedig egy pillanatra sem retrójátékos az élmény. Pedig alapjában véve egy teljesen old school RPG ez, ami a végletekig hű az eredetijéhez, viszont odafigyeléssel mégis sikerült pont annyira maivá varázsolni, hogy az egyszeri rajongó megint kisgyereknek érezze magát.

A sztoriban nem sok érdekesség akad, de bőven elég ahhoz, hogy elvarázsoljon, vagyunk mi, a karakter, akit kitaláltunk és elneveztünk, és attól függően, hogy a Let’s Go Pikachu vagy Let’s Go Eevee-játékot vettük meg, egy kezdő-Pokémonunk, aki jó társunk lesz mindenben. Aztán indul a kaland, felfedezünk városokat, embereket, lényeket, akikkel oda is lehet csapni Pikachuval. A kis cukikát egyébként néha kényeztetni kell, simogatni, foglalkozni vele, mert különben nem érzi majd jól magát, de hát ki ne akarna néha belépni egy Pikachu-simogatóba, ha megteheti?!

Ez mind szép is és jó is, ráadásul marha sokáig nagyon jól el lehet szórakozni vele, de ez a játék bizony bárhonnan is nézzük, baromi könnyű. A Pokémonok befogása játszi könnyedségű, a harcokban veszíteni szinte lehetetlen, pláne, ha a lényeinket folyamatosan visszük feltöltődni időközönként. Ha kitapasztaljuk, hogy milyen típusú lény ellen melyik típusú a hatékony, akkor nagy meglepetések nem fognak érni minket a harc kimenetelét illetően, maximum annyiban, hogy mennyire könnyen nyertünk.

Csak megy az ember bele a nagyvilágba, és nyer. Ez önmagában egyébként nem egy rossz ajánlat, ha jól van tálalva, és ha valami, hát ez jól van. A játék hangulata nagyon, de nagyon sokáig megoldja, hogy ne érdekeljen, mennyire nincs benne kihívás. Tulajdonképpen nem is érdekes, és ez valahol rettentően fura. Ha egy játék nagyon könnyű, az ember azért csak-csak felhúzza a szemöldökét, mert hát nem azért ad ki pénzt, hogy egy izzadságcsepp se gördüljön le az arcán, főleg nem egy RPG-nél, de a Let’s Go Pikachu / Eevee még ezt is megússza, annyira imádni való.

Ha belőlem ennyi idősen rajongót csinált, úgy, hogy fizikai fájdalmat okozott, amikor el kellett utaznom, és ilyen-olyan okokból nem tudtam magammal vinni a Switch-emet (hozzá tenném, egy kedves barátom magával hozta, és nem, nem felejtette otthon a Pokélabdáját sem), akkor az jelent valamit.

Ezt a játékot akkor is érdemes kipróbálni, ha nem vagy különösebben fogékony a Pokémonokra, de bírtad a régi stílusú JRPG-ket, mivel olyan alázattal újították fel, hogy tényleg csak egy-két apróbb ponton (például a térképhasználatnál) döccen meg, de ezek az apróságok sem túlságosan zavaróak. Szóval Pokélabdát a kézbe, és indulhat a vadak befogása, és a mesterek legyőzése. Komolyan mondom, még a sorozatot is nézném ezek után. Ki hitte volna, hogy ez megtörténhet 37 éves fejjel?!