A Depeche Mode-ban az a legjobb a teljesen nyilvánvaló okokon kívül, hogy mindenkinek többet jelent egyszerű zenekarnál. Az életed része. Összefonódtatok. Én sem lógok ki a sorból, több ponton csapódott bele az életembe tökéletes időpontban a DM, és mint egy jó barát, mindig tudta az igazságot, mindig megvigasztalt, vagy éppen felhúzott a földről, ha arra volt szükség. Egy Depeche Mode-koncerten derült ki először számomra, hogy az éppen akkori komoly kapcsolatom valószínűleg félresiklott, később egy Depeche Mode-koncerten úgy énekelte nekem (csak nekem, ki másnak énekelte volna) a Judast Martin L. Gore, hogy a szövegéből megértettem a félresiklás okát, a következő Depeche Mode-koncerten lettem újra fiatal, amikor azt hittem, erre már nem vagyok képes, a mostanin pedig rájöttem, hogy bazi öreg vagyok, azok a fazonok ott a színpadon viszont annak ellenére sem öregek, hogy már az ötvenes éveik derekán rázzák a csípőjüket.

Na jó a csípőjét nyilván csak Dave Gahan rázza, de amikor megrázza, akkor az a csípő meg van rázva, úgy, hogy egy egész stadion sikít. Igen, a férfiak is. Még mindig ott van benne a dög, a mozdulataiban, az előadásában, az énekstílusában. Dög. Nincs jobb szó erre. Csípőt ráz, rákacsint a csajokra, pöcsöt markolász, aztán elejt egy „ááádeccrájt”-ot, és mindenki meg van véve kilóra. A fiúk még mindig olyanok akarnak lenni, mint ő, a lányok meg egy olyan fiút akarnak, mint Dave Gahan. De hogy miért éreztem magam öregnek? Azért, mert ez a három 55 éves fazon, és hű kísérőzenészeik ennyi idősen is sokkal fiatalosabb dolgokra képesek a színpadon, mint néhány huszonéves sztár. Vagy mint én bármikor. Bárhol.

A Depeche Mode töretlenül fasza. Legalábbis élőben, a lemezeken órákig lehetne vitatkozni. Egy ekkora karrierben nyilván akadnak hullámvölgyek, de koncerten sosem volt kérdés, hogy mennyire erős a banda. Bivalyerős. A Jávor Pál hasonmásversenyen dobogós helyezéssel végezhetne már Dave Gahan, de van a bajusza mögött valami extra csibészség, ezen segít az is, hogy Gahan rengeteget vigyorog, láthatóan baromi jó kedve volt, és ezek a mosolyok nem betanult mosolyok, milyen jó is látni őket, és milyen érdekes lenne megmutatni mondjuk ezt a Gahant a Songs of Faith and Devotion turnén atomjaira széthullott Jézus-Gahannek, hogy nézd, ilyen is leszel majd, mondjuk szó szerint meg is halsz majd egyszer, de ne add fel, kitartás, és ne feledd, majd ott a kórházi ágyon, amikor leáll a szíved, vissza lehet ám jönni!

Azért Gahanen is látszanak az öregedés jelei, de marha jól öregszik, Martin L. Gore mondjuk per pillanat Keith Flintre öregedte és öltözte magát, talán otthon a tükörben azt is mondogatja, hogy „i’m the firestarter”. Ő az. Akkor is, ha a lassú blokk az övé, amibe most belefért egy A Question of Lust, egy Home és végül egy Somebody. Három ilyen mindent vivő dalt a legtöbb zenekar egy egész életmű alatt nem tud felmutatni, de ebben a mesterien összerakott setlistben nem három ilyen dal akadt. Rengeteg. Mondjuk egy ilyen életműből könnyen lehet válogatni.

Az új lemezt és a koncertet is nyitó Going Backwards is erős, de az élőben ezerszer jobban szóló, szintén új So Much Love is úgy döng, mintha nem egy negyven éve létező zenekar játszaná. Összességében amúgy elmondható, hogy minden Spirit-track jobban szól élőben, de még a furcsamód a Sounds of the Universe-ről elővett Corrupt is olyan hihetetlenül masszív energiaköntöst öltött magára, hogy az isten tudja, miért nem így játszották fel a lemezen.

A közönség szokás szerint jól fogadott szinte mindent, a mellettem álló lány például a Wrong alatt kiáltott fel, hogy „jáááj, ez a kedvenc dalom”, majd végigénekelte, ezek szerint ilyen lányok is vannak hála istennek, még ha nem is sokan. Mondjuk azért feltűnően a Spirit dalai alatt ugrottak ki az emberek sörért, és bár mindössze négyet vettek elő belőle, valakinek ez is elég alkalmat nyújtott a sörpulthoz rohanás remek sportágának gyakorlásához, majd azt azt követő totális részegséghez. Az egy darabig mellettem álló, nagyjából a koncert kétharmadán már matt részegen éneklő faszi egyszer csak úgy akart visszamenni sörért, hogy meg sem nézte, hol van a mögöttünk elterülő, összefüggő üvegfalon ajtó, csak át akart menni rajta egy neki tetsző ponton, mint valami rajzfilmklisé, majd akkorát koppant, mint egy orvul bekúrt ember nagyságú darázs az autó szélvédőjén.

De nyilván ő sem érezte magát rosszul. Eléggé kizárt a csalódás. Aki Depeche Mode-koncertre megy, nagy meglepetéseket ritkán fog találni. Egy-két dal maximum, nem több. De amit kap, az maximális hozzáértéssel, szívvel és lélekkel megkomponált produkció. És az a dög, ami valószínűleg még nagyon, de nagyon sokáig magával ránt majd gigantikus méretű arénákba tömörült tömegeket is. Bármikor jönnek, ott kell lenni. Akármilyen a lemez. Tök mindegy. A Depeche Mode még mindig az egyik legjobb koncerteket prezentáló popzenekar.

Fotók: Live Nation / Török Hajni