Tévedés ne essék, a Go Karts-ban aztán semmi eredetiség nincs. Olyan, mintha A karate kölyök gokart-verziója lenne, ahol megint van ifjú tehetség, gonosz ellenfél, egy furcsa mester, és persze a végén a nagy verseny, ahol a jónak győznie kell. De az ausztrálok mindezt olyan hatalmas szívvel mesélik el, amilyen anno még A karate kölyökben sem dobogott.

Családi film ez is, szégyentelenül épül szégyentelen klisékre, csak épp a hangnem az, ami kiemeli a barátai közül, pedig barátja annyi van, mint égen a csillag. A sztoriját ezerszer hallottad, megnézve valamiért mégsem tűnik lerágott csontnak: Jack és anyja egy kisvárosba költöznek, ahol a fiatal srácnak semmi jobb dolga nem akad, mint kipróbálni magát gokartban. Kiderül, hogy őstehetség, ezzel viszont magára vonja a helyi menőcsávó, Dean figyelmét, aki egy ordas nagy paraszt, viszont ő a bajnok, az apja pedig versenyautókat gyárt. Dean húga, Mandy viszont összebarátkozik Jackkel, kiderül róla, hogy remek szerelő, csak épp az apja nem akarja ezt tudomásul venni. Jack aztán összeakad az egykori menőcsávó Patrickkel, aki bajnok volt, most viszont gokarpályát üzemeltet.

A többit pedig el lehet képzelni. Igen, pont az fog történni. Pont akkor. És pont úgy. Viszont olyanok a karakterek, hogy egyszerűen nem lehet kétpofára zabálni ezt a filmet. A főhőse viszonylag gyenge láncszem, de még az ő sztorijában is van annyi dráma, hogy szimpatikusnak tűnjön. Az a jó A gokartkirályban, hogy csaknem mindenki karakterét sikerül legalább annyira kibontania, hogy ne tűnjön el teljesen a süllyesztőben.

Ott van mondjuk a súlyos drámát magával cipelő mester (Richard Roxburgh minden megmozdulása arany), aki ráadásul mogorvasága miatt még vicces is, vagy Mandy, az elnyomott lány, akit senki sem vesz komolyan, Jack anyja, aki próbál valamit kezdeni a fiával az apja halála után, vagy a teszetosza Barry, a helyi rendőr, aki próbál kemény lenni, de úgy, hogy közben valamennyire közel maradhasson az egyedülálló anyukához. Egyedül a kvázi semmire sem jó haver, Colin lóg ki a képből, és a rosszfiú Dean, akiről tulajdonképpen annyit tudunk, hogy egy sültparaszt.

Családi filmet elrontani nagyon könnyű. Általában rosszul lövik be az arányokat, néha túlságosan nevetségessé válnak, sokszor pedig a legkevésbé sem akarnak foglalkozni a karakterekkel, a humor kimerül a kakapisi-jajelestem blődlikben, az ember aztán utána sokkal idegesebben áll fel a székből, mint előtte. A Go Karts nem akar sokat, csak ettől egy picit elszakadni. Nem akarja megváltani a világot, csak adni végre egy élvezhető filmet a gokartozásról, amit a legkisebbek is meg tudnak nézni, és amiből nem folyik a cukormáz a 100 perces játékidő minden századmásodpercében.

És ha egy kicsit még azt is megnézzük, hogy ki csinálta ezt a filmet, akkor máris szimpatikusabb lesz az egész, ha még nem lett volna eddig. A rendező az az Owen Trevor, aki rendezett jónéhány Top Geart is, még a régiek közül, vagy mondhatnám, hogy amíg még Top Gear volt a Top Gear, de ebbe inkább ne menjünk bele. És bár nincs igazán nagy feladata, hiszen a filmet nem a látványos gokartversenyekre húzzák fel, azért néha látszik, hogy látott már versenypályát és mozgó járműveket ez a faszi.

Hála istennek nem húzza túl a végső nagy versenyt sem, nincs is mit, nem Az aszfalt királyai ez, hanem egy kedves kis történet, ami meglepően jól van összerakva, és ha a Netflix lenne szíves most, hogy a mozikba járás gyakorlatilag lehetetlenné vált ilyen filmeket adni hetente, akkor különösebben nem érdekelne minket, hogy egy darabig nem bámulhatjuk a nagyvásznat.