Ari Aster két remek egész estés horrorfilm, az Örökség és a Fehér éjszakák után úgy döntött, nagyjátékfilmet csinál a 2011-es, Beau című rövidfilmjében felvázolt ötletből. Az Amitől félünk – eredeti címén Beau Is Afraid – nálunk simán befért az idei év tíz legjobban várt filmje közé, és annak ellenére is izgatottan vártuk a premiert, hogy a kettő óra ötvenkilenc perces játékidőt meglátva szentségeltünk egy alaposat. Aki gyakran jár moziba, tudhatja, hogy a háromórás filmhossz a legritkább esetben indokolt, hiszen nem nagyon van olyan történet, amit ne lehetne akár két órában elmesélni, ha az alkotó hajlandó megszabadulni a kitartott pózoktól és néhány töltelékjelenettől. Ez a kitétel Aster dolgozatára hatványozottan igaz, de ennyire azért ne szaladjunk előre!

Bár az Amitől félünk esetében csak bajosan lehet hagyományos sztoriról beszélni, maradjunk annyiban, hogy a film egy zavarodott középkorú férfiről szól, aki lekési a gépét, amivel édesanyjához ment volna látogatóba, majd nem sokkal később telefonon arról értesül, hogy az anyja egy otthoni balesetben életét vesztette. A címszereplő egy olyan környéken él, ami jobban hasonlít egy háborús zónához, mint élhető környezethez, ennek a lefestése pedig simán a mozi legszórakoztatóbb félóráját eredményezi, de figyelmeztetünk, ha a film elején még tudsz rezonálni az ezres fordulaton pörgő szürreálra, az még nem jelenti azt, hogy később nem fogysz ki a lendületből.

A főhős, Beau Wasserman, aki nyilvánvalóan komplexusok és fóbiák hadától szenved, a tragikus hír után nagy utazásra indul, hogy eltemesse halott édesanyját, de aki hagyományos road movie-ra számít, óriásit fog koppanni. A forgatókönyvet is önmaga jegyző direktor ugyanis elhatározta, hogy a film mondandóját hagymaként rétegelt metaforák garmadája mögé rejti, ennek megfelelően a filmje tobzódik az olykor félelmetesen, máskor komikusan groteszk képekben és fordulatokban, melyek sokszor támpont nélkül hagyják a nézőt, ami még akkor is frusztráló élmény, ha az elnyújtott fináléban minden a helyére kerül.

Az Örökség arról szólt, hogyan maradhatnak az emberek a vérkötelék ellenére is ismeretlenek egymás számára és ez hogyan zilálhatja szét a családot, mindezt egy látványos és különösen nyomasztó horror külsőségein keresztül elmesélve. A Fehér éjszakák ezt a gondolatmenetet vitte tovább, alaposan körbejárva a gyász, a megváltás és az újrakezdés témáit, az Amitől félünk pedig olyan, mintha kicsit összegezné Aster mindkét említett művét, de mindezeken túl elsősorban a bűntudat természetére koncentrál. Ha a nézőnek elfogy a türelme, ebből nemigen fog sokat felfogni, hiszen a felszínen az alkotás elképesztő katyvasznak látszik, melyben egymást váltják a fekete komédiák, a drámák, a horrorok és az animációs filmek stílusjegyei, a fontos részletek mégis jól detektálhatóan vannak jelen. A szürreális cselekmény valójában egy metaforacunami, mely egyszerre szól a főszereplő abuzív anyjának fojtogató szeretetéről, az anya bűvköréből menekülni igyekvő, saját életre vágyó gyermek bűntudatáról, az elárult anya gyűlöletéről, a gyermek önnön szexualitása miatt érzett szégyenéről, a szinte nem is létező, folyton távollévő apáról és arról, mennyire komplex, akár pusztító formákat is ölthet a szeretet.

Nem is az a baj, hogy az Amitől félünk megfejthetetlenül bonyolult lenne, hiszen a végére a kirakós összes darabja a helyére kerül, egészen egyszerűen arról van szó, hogy három órán keresztül még a legelhivatottabb bölcsészkaros is bele tud fáradni a Mire gondolt a költő? című játékba, kiváltképp akkor, ha az alkotó alig követhető mennyiségben tolja rá a költői képeket. Aster metaforákat rejt metaforák mögé, képzelgésekben látott álmokat ruház föl többrétegű jelentéstartalommal, párhuzamos valóságokkal, idősíkokkal játszik és háttérbe pakolt utalásokkal bombázza a nézőjét, miközben arról, amiről át akarja adni a gondolatait egy realista dráma sokkal hatásosabban tudott volna mesélni.

A zaklatott narratíva már önmagában embert próbáló, de a kegyelemdöfést a félelmetes játékidő viszi be a nézőnek. Az Amitől félünk nemcsak a hátsónak, de az agynak is túl sok, úgy pedig kiváltképp, hogy tényleg nem mutat semmi olyat, amit ne lehetett volna sokkal emészthetőbb formában prezentálni. Félreértés ne essék, a film igazán izgalmas lehet azok számára, akik vetítés után imádják boncolgatni, mit is láttak éppen, de ez még nem jelenti azt, hogy ők nem úgy fognak felállni a stáblista után, mint akit bezártak egy szőlőprésbe néhány óra erejéig.

Ari Aster legújabb alkotása után sem gondolunk kevesebbet a rendezőről, de szerintünk a művész ezúttal túl messzire ment. Míg korábbi művei úgy voltak képesek szólni is valamiről, hogy közben műfajfilmként is értékelhetőek, élvezetesek voltak, addig az Amitől félünk egy olyan néző számára, aki a gondolkodás mellett szórakozásra is vágyik, felér a kínpaddal. Egyszerűen túl sok, a felszínen túl kaotikus, túl csapongó és túl meta ahhoz, hogy szeretni tudjuk, pedig még annak ellenére is értjük, miről szól, hogy a rendező látszólag mindent megtett azért, hogy ez ne így legyen.