Ez a tündérmese egy olyan ötlettel kezdődik, ami talán mindenkinek megfordul a fejében életének egy bizonyos szakaszán: mi lenne, ha csak fognánk magunkat és hátrahagynánk az otthonunkat, hátha valahol messze valami sokkal jobb várhat ránk. Anett és Lóci nem rekedtek meg a gondolatkísérlet szintjén, hanem belevágtak a kalandba és most azt az életet élik, amiről sokan csak álmodni szoktunk.

Már régóta ismerem őket, de csak most jutottam el odáig, hogy személyesen is megnézzem, hogyan alakult a sorsuk az elmúlt öt évben, mióta maguk mögött hagyták a magyar fővárost, hogy az egzotikus Távol-Keleten próbáljanak szerencsét. Nem voltunk rendszeres kontaktban, így rendesen kerekedett a szemem, amikor hirtelen travel couple-ként jöttek szembe az Instagramon, olyan képekkel, melyekről egy átlagember azonnal kijelenti, hogy azok egészen egyszerűen nem lehetnek igaziak.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

ANETT & LORAND ?? | ? Bali (@tropicexplorers) által megosztott bejegyzés

A szép emberek, szép helyeken receptje nekik is behúzott mára közel százezer követőt és mielőtt bárki kiböffentené magából a na, ezek is a semmivel keresik a pénzt monológot, jó előre jelzem, hogy Anették rengeteget dolgoznak, csak épp a szabadidejükben ők nem a Fröccsteraszon vagy a Rómain, hanem Bali álomvilágában töltik az idejüket. Nem elhanyagolható különbség.

Pedig öt éve még ugyanaz nézett ki nekik, mint több százezer másik fiatal magyar párnak, akik Budapesten próbálnak meg boldogulni:

évekig albérletekben lakni, a bérleti díj átutalásával rendszeresen törleszteni valaki másnak a lakáskölcsön-részleteit, felélve a havi bevételük tekintélyes részét, hogy aztán egy évtized alatt talán összeizzadjanak annyi önerőt, amivel beruházhatnak egy saját ingatlanra, harminc évre eladósítva magukat.

Pont ezen morfondíroztak egy kellemes szombati napon az akkor már közel kétszázezres havi bérleti díj fejében lakott albérletükben, amikor Lóci feltette a költői kérdést: Szerinted ennyi pénzért milyen lakást tudnánk kibérelni mondjuk Thaiföldön? A kérdést aztán heves kattintgatás követte, melynek végén elkerekedett szemekkel bámultak a monitorra, melyen egy bangkoki felhőkarcolóban lévő, közös használatú medencével és konditeremmel ellátott apartman képe hirdette, hogy a pénzüket a Földgolyó másik felén sokkal okosabban is el tudnák költeni.

Az ok, amiért ezt ők minden további nélkül meg is tehették, nem más, mint hogy mindketten olyan munkával keresik a kenyerüket, amit bárhonnan el tudnak végezni, ahol van internetelérés. Fogták hát magukat, a bútoraikat átszállították egy raktárba, összepakolták a legszükségesebb cuccaikat, aztán meg sem álltak a thai fővárosig, és ezzel a lépéssel az események olyan láncolata indult el, mely egy álomszerű élethez vezetett kettejük számára. Ma már eszük ágában sincs hazaköltözni, hiszen az Instagramot portfolióként használva az általuk alapított médiavállakozás számára rengeteg munkát be tudnak húzni különböző szállodáktól és más cégektől, miközben szállásadóként és szerzőként a turizmusból is alaposan kiveszik a részüket.

Mindehhez a bátorságon és a mobilis munkán kívül tényleg nem volt szükség másra, csak egy kis véletlenre, melyek közül a legutóbbit a sors illesztette be az egyenletbe a világjárvány képében. A pandémia ugyanis épp Balin érte utol őket, és amikor a világ többi részéhez hasonlóan Indonézia is bezárkózott, Anették úgy döntöttek, hogy inkább itt maradnak, hiszen a visszaút erősen kérdésessé vált volna, ha jegyet váltanak egy Budapest felé közlekedő gépre. Az imígyen hosszúra nyúlt vakáció tette othonukká a trópusi szigetet. Lassan beolvadtak, kiismerték a helyi viszonyokat és rájöttek, hogy nincs az ottani életnek olyan szelete, mely külföldiként vállalhatatlan kompromisszumra kényszerítené őket, sőt, az ember úgy is képes itt haladni, hogy nem indonéz állampolgárként Balin senki nem szerezhet ingatlan felett tulajdonjogot.

A föld ugyanis itt a helyiek kezében van, külföldi nem vásárolhat telket, ami kirekesztő és piackorlátozó intézkedésnek tűnhet, de aki ott él, messzemenőkig érti az okát. Ha nem így lenne, ezt a paradicsomot szélsebesen újraosztanák egymás között szállodaláncok, oligarchák és szupergazdagok, így azonban bárki is fészkeli be magát a sziget leggyönyörűbb csücskébe, a bérleti idő lejárta után kénytelen visszaadni a területet a helyi tulajdonosnak.

Amikor eldöntöttem, hogy eltöltök két hetet Balin, az első dolgom volt, hogy ráírjak Lócira. Meg is beszéltük, hogy amint Sanyi barátom elutazik a szigetről, nyomunk egy roadtripet valamerre. A találkozás napját már úgy vártam, akár a megváltást, másfél hétig ugyanis egyetlen estét sem sikerült lehoznom pihentető alvással. Mindig menni kellett valahová valami ökörséget, felháborítót vagy minimum szégyellnivalót csinálni. Az ilyesmi nem Lóciék műfaja, így a velük töltött nap végre olyasmit ígért, amiben eddig nemigen lehetett részem a szigeten:

nyugalom, józanság, elmélyülés.

Azt beszéltük meg, hogy korán reggel, fél 5 körül eljönnek a szállásomhoz, aztán robogóval megindulunk valamerre, ám azt nem kötötték az orromra, pontosan hova tervezik a kiruccanást. Ennél mondjuk kicsit jobban aggaszt, hogy este tíz körül valami irtózatos módon leszakad az ég. Nem alszok túl jól. Az agyam valószínűleg az elmúlt napokban hozzászokhatott, hogy a hajnali kettő mindig valami klubban talál vodkaszódát szürcsölgetve. Néhány óra forgolódás után aztán elnyom az álom. Amikor felébredek, csipás szemmel magam felé fordítom a telefonom és majdnem kiugrok az ágyból: az ébresztő nem jelzett, mert elfelejtettem bekapcsolni, hat óra van, a kijelzőn pedig kis ikonok jelzik, hogy Lóci már egy ideje küldözgeti nekem az üzeneteket.

Szerencsére nem azt közölte, hogy két óra várakozás után legyek szíves elmenni a fenébe, hanem azt, hogy tegyük át az indulást hétre, mert nem úgy néz ki, hogy az időjárás a barátunk lenne. Ekkor szűnik meg körülöttem az a buborék, amibe a zaklatott ébredés élménye zárt, és végre eljut az agyamig, hogy még mindig úgy ömlik, mintha soha nem akarna elállni. Cserébe nem kell attól tartanom, hogy egy bőrig ázott párocska fog a parkolóban várni, így még épp kényelmesen el tudok készülni a megbeszélt időpontra, amikor varázsütésre az eső is alábbhagy.

Hihetetlen jó érzés újra látni őket. Utoljára néhány éve láttam Lócit, amikor elhívtam valami sajtóbulira, hogy sörözzünk egy kiadósat. Már akkor sem úgy nézett ki, mint akinek sok gondja van az életével, de még ahhoz képest is meglep, mennyire ki vannak simulva mindketten. Biztosan a klíma, a konstans napsütés és a helyiekből áradó kedvesség teszi. Öleléssel köszöntenek, kicsit dumálunk, aztán felpattanunk a robira és elindulunk a Batur vulkán felé, mert ide tervezték a kirándulás első megállóját. A szigeten mindenhol rekkenő hőség uralkodik, de a vulkán külső pereme mögött hűvös mikroklíma fogad minket. El sem hiszem, de fel kell vennem egy pulóvert. Miközben a perem alá épített kávézóban kortyolgatom a rendes reggeli gyümölcslevemet, megkérdezem Anettéket, mi az, ami hiányzik nekik Magyarországról. A válasz igazából nem lep meg, de akkor is belesajdul kicsit a szívem:

A családon és a barátokon kívül semmit nem tudunk mondani, de tényleg.

A szokásos hungarikumoknak – Erős Pista, Piros Arany, Túró Rudi – mind-mind van balinéz alternatívája, az otthoni ismerősökkel való kapcsolattartást pedig az érintést leszámítva ma már simán meg lehet oldani online. Ezzel szemben tucatnyi dolog van, amitől Lóciéknak egyenesen öröm volt megszabadulni. A magyar egészségügyet vagy az Európában jellemző túltolt bürokráciát például a hátuk közepére sem kívánják vissza. Sokan azt hiszik, hogy itt a dzsungelben egy fortyogó üst körül ugrálva megy a gyógyítás, de ez nem is állhatna távolabb a valóságtól.

Eddig valahányszor egészségügyi gondunk akadt, mindig profi, emberközpontú segítséghez tudtunk jutni, a magyar viszonyokhoz képest rendkívül olcsón. Egyszer például egy ide látogató magyar ismerősünk rosszul lett és elesett, úgy, hogy beütötte a fejét – meséli Lóci. Egy közkórházba szállítottuk, ahol a személyzet rendkívül előzékenyen, mosolyogva mondta el, pontosan milyen ellátásokra lesz szükség és hogy ez mennyibe fog kerülni. Meg is történtek a vizsgálatok, a CT, az MRI, a gyógyszereket felcímkézve, porciózva kaptuk kézhez, majd kaptunk egy 70 ezer forintnak megfelelő számlát, miközben az elejétől a végéig mindenki nagyon kedves és profi volt.

Mivel az elmúlt hónapokban rengeteget utaztak, ezért most egy kicsit szeretnének lehorgonyozni, így jelenleg az otthonuk felújításával töltik az idejüket. Balin a munkaerő olcsó, az építőanyag szintén, a helyiek szorgalmasak, épp csak arra kell figyelni, hogy pontosan azt csinálják meg, amire a megbízó kéri őket, se többet, se kevesebbet. Ha például a festés előtt elfelejtik nekik megmondani, hogy kaparják le a bomladozó vakolatot, simán lefestik azt is. Akinek van némi tapasztalata az itthoni szakikkal – akiknek egy tekintélyes része olyan, hogy jó esetben csak a kiérkezés második órájában hugyoznak a vécé mellé és a szőnyegen nyomják el a csikket, rosszabb esetben a felmarkolt előleg ellenére meg sem jelennek a megbeszélt időpontban –, annak a megbízást szó szerint értelmező melós gondolata egyáltalán nem tűnik vészesnek.

Ez már a második ház, amit Anették felújítanak, az elsőből Villa Magnólia néven pompázatos szálláshely lett. Már annak a munkálatait is nagyon élvezték, hiszen Bali egy igazi home decor mennyország, ahol az ember egyszerűen tud csodálatos, kézzel készült dísztárgyakat beszerezni, melyek segítségével a lakberendezés az otthonitól gyökeresen eltérő élmény. Ahogy elmondják, még most is úgy tekintenek az általuk létrehozott trópusi otthonra, mintha egy álom lenne, az alkotásban ráadásul sokkal szabadabb kezet kaptak, mintha Magyarországon futottak volna neki egy ilyen vállalkozásnak.

Anett erre a szabadabb kézre is hoz egy érzékletes példát. Amikor megkérdeztük a tulajdonost, hogy a kőkerítést kijjebb tehetnénk-e pár méterrel, hogy a medencének több hely jusson, ő csak legyintett és azt mondta: „eddig van a telekhatár, azon belül azt csináltok, amit akartok”. Aki építkezett már Magyarországon, tudja, hogy nálunk nem egészen így működnek a dolgok. Ez azért is lehet így, mert Balin nem a hagyományos, európai mintára szerveződött önkormányzatiság működik. A közösségszervezés feladatait itt a Banjar gyakorolja, mely gyakorlatilag egy adott környéken élő családok egységét jelenti, és ennek a vezetői hozzák meg szinte az összes olyan döntést, ami a helyiek életét érinti. Maffiarendszer, mondhatnád, és csak azért nem lenne igazad, mert itt tényleg a közösség tagjainak a boldogulása a cél.

Mivel Bali lakosságának legnagyobb része hindu vallású, mélységesen hisznek a karmában, így a szigeten az élni és élni hagyni szabálya érvényesül. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az agresszív, tiszteletlen viselkedés egyáltalán nem jellemző a helyiek körében.

Annyira nem, hogy a mai napig élő hagyomány a szemfogak lereszelése a kamaszkor hajnalán vagy házasság előtt, hogy ezáltal szabadítsák meg az illetőt azoktól az állati tulajdonságoktól – agresszió, harag, irigység – melyeket a hegyes fog szimbolizál.

Aki erőszakosan viselkedik, azt kitaszítják, annak többé nem jár tisztelet – mondja Lóci, amikor nekem bevillan, amint a budapesti forgalomban autózgatva szórom az átkokat és hirtelen annak ellenére is elszégyellem magam, hogy az anyázást eddig még mindig meg tudtam tartani a kocsim belterének. Kétségtelen, hogy ez a karma nevű dolog a magyar mentalitásnak sem lenne kárára.

Bár korábban megállapítottam, hogy a bátorságon kívül Anettéknek csak egy kis véletlenre volt szükségük ahhoz, hogy így alakuljon a sorsuk, de ahogy beszélgetünk, egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy ezeken kívül van még egy szükséges tényező, aminek egyáltalán nincsenek híján: a szorgalom. A felújítások, a szállásadás, a közösségi média és a kreatív cégük mellett valahogyan még az írásra is marad idejük. Bali Útikönyv címmel magyar és angol nyelven is piacra dobtak egy elektronikus kiadványt, melyben az évek alatt összeszedett tapasztalataikkal segítik az utazókat, ahogyan az Instagram-oldalukkal is az a fő cél, hogy a különlegesebb helyek felé fordítsák azoknak a tekintetét, akik a szigetre látogatnak.

Ami azonban még ennél is szembeötlőbb, hogy Anették a rengeteg munka mellett is gondtalan életet élnek, hiszen úgy képesek haladni egyről a kettőre, hogy közben nem szembesülnek lépten-nyomon akadályokkal. A trópusi országokról kialakult általános képpel szemben itt az embernek semmilyen európai értéket nem kell nélkülöznie, az infrastruktúra pedig csak a felületes szemlélő számára tűnhet a sziget egyes részein elmaradottnak, valójában az egészségügy és a közszolgáltatások is könnyedén hozzák a Nyugaton elvárt szintet. Nem csoda, hogy Lóciék hosszabb távra terveznek itt, melynek részeként már indonéz nyelven is elkezdtek tanulni.

Persze, bármi megtörténhet, de mi most úgy érezzük, hogy nem fogunk többé hazaköltözni. Előfordulhat, hogy később egy időre más országba tesszük át a székhelyünket – egyre jobban érdekel minket például Dél-Amerika –, de azt már látjuk, hogy igenis otthonra lehet találni a világnak egy a szülőföldtől távol eső szegletén.

Közben a nap szépen végigbandukol a horizonton, mi megjárjuk a Batur vulkán kihűlt lávafolyamát, keresztülrobogózunk egy trópusi esőfelhőn, majd egy olyan helyre tévedünk, amit még Anették sem ismertek korábban. Egy étterem, melynek tetején egy melegvízű medencéből lehet a hegy látványában gyönyörködni, miközben a vendég ízletes koktélokat kortyolgat, mindezt simán budapesti árfekvés alatt.

Volt szerencsém megfordulni itt-ott a világban, így határozottan ki merem jelenteni, hogy Balin bármely másik országhoz viszonyítva szinte potom pénzekért kaphatsz elképesztő luxust. A meleg vízben ücsörögve Anett megjegyzi, hogy ez lesz az új kedvenc helye. Hiába töltik itt negyedik évüket, a sziget napról-napra képes nekik újabb és újabb meglepetéseket okozni.

Be kell vallanom, irigylésre méltó élet ez, és ahogyan Anették összehozták, nem is tűnik túl bonyolultnak utánuk csinálni.

(képek: Tropicexplorers)

Ez is érdekelhet:

Hazavittünk két majdnem tökéletes balinéz bombázót, mondom, hogy sikerült

Néhány órával azután, hogy landoltunk Balin, már két meseszép balinéz lány rángat minket a taxiba befelé. Sanyi kangörcsbe torzult arccal mondja be a címet, én meg csak kapkodom a fejem. Csúnyán elferdült az első esténk.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

150 000 táncoló robotfűnyíró: a technológia a fejlesztés mögött

Óbudán vár a fotókiállítás, amit nemcsak látni, hanem tapintani is lehet

Kényelem és nyugalom az autópályán, izgalom és őrület a stadionban – BYD Seal U-val a magyar–skót-meccsre

Egyedi méretre szabott öltönyök, ingek azoknak, akik különlegesre vágynak
Hirdetés