Nem lehet azzal vádolni az Anger Management készítőit, hogy egy egyszerű vonalvezetésű, néhány kanapé körül lézengő karakterrel megáldott sitcommal akarták volna megúszni Charlie Sheen visszavezetését a csúcsra, de hazugság lenne azt állítani, hogy a sorozat van annyira ütős, mint a Két pasi… volt a fénykorában. Vagy bármikor máskor. Sheen újra Charlie néven fut, még mindig hajtja a nőket, hiszen mi mást is tenne, benne van a vérében, legalábbis abban a meghatározhatatlan lében, ami még ott csordogál az ereiben az alkohol mellett.

Az Anger Management alapötlete állítólag az azonos című mozifilmből (Ki nevel a végén?) ered, de a valóságban maximum annyi köze van hozzá, mint Familia Kft-nek a Jóbarátokhoz. Adott egy terapeuta (Sheen) és az ő dühterápiájára járó kiscsapata(i), amelynek tagjai között akad háborús hős öreg, béna srác, kemény csaj, meleg pasi, börtönviselt arcok, szóval nagyjából lefedtük a teljes palettát, hogy politikailag abszolúte korrektek és tüchtigek legyünk, mint Svájc. Charlie maga is dühterápiára jár, ellenben a Sheen féle problémakezelésnek megfelelően folyamatosan le is fekszik a pszichológusával, akit egyébként az isteni Selma Blair alakít. Szóval lehet ezért őt hibáztatni?

Sheen majdhogynem a szokásos karakterét hozza, annyi különbséggel, hogy itt már elvált apuka képében kerül elő, akinek problémái vannak a lányával, a volt feleségével, valamint finom kis dührohamaival. Az Anger Managementben viszont legalább nem alkoholista, és ordenáré, de ki tudja, idővel még azzá is válhat, ha igény lesz rá. A karakter egyébként nem esik messze a Two and a Half Men Charlie-jától. Mintha emberünk életében eltelt volna kb. 10-15 év, egy kicsit elkeseredettebb, nem annyira laza, annyi kapcsolódási pont viszont akad közöttük, hogy mindkét Charlie hajtja a nőket, és van mellette egy már-már kötelező gyerek. Az ügyeletes „kicsi” ezúttal nem fiú, és nem is buta, viszont a kislány kicsit kényszeres, itt mindenkinek van valami zakkanása, ami azért is jó, mert közelebb hozhat minket a karakterek megkedveltetéséhez, ami azonban eleinte nem lesz annyira egyszerű feladat.

A sorozat kreátora az a Bruce Helford, akinek a nem kicsit zseniális Norm Show-t is köszönhetjük. Norm kalandjai viszont már 2001-ben véget értek, azóta pedig csak közepes minőségű sitcomokat pakolt elénk az úriember. Ez indulásnak nem jó pont, mint ahogy az sem, hogy gyakorlatilag már a második epizód töltelékrész, csak az elsőt szánják arra, hogy felépítsenek valamiféle alapsztorit, aztán beledobnak minket a mélyvízbe, a karakterek megszerettetése nélkül jönnek a viccesnek szánt jelenetek, aztán vagy bejönnek vagy nem. Sokkal jobban tudunk nevetni olyan szereplőkön, akiket már ismerünk, és nem egydimenziós kartonfigurák, akik maximum majd az első évad végére lehetnek igazán kibontva, ha így haladunk (és ha ki lesznek egyáltalán).

De természetesen nem is a mellékszereplők a lényegesek, hiszen ott van nekünk Charlie Sheen, aki már az első jelenettel térdcsapkodós röhögést okoz, és valóban van pár jó beszólása, csak éppen már ahhoz vagyunk szokva, hogy egy 20 perces etap alatt kb. 30 jó dumát osztanak neki, míg az Anger Managementben egyelőre max. 2-3-at.

Nem vállalhatatlanul unalmas az új sorozat, de meglepő, hiszen igazából nem is Charlie viszi el a hátán az egészet, hanem a csoportja, akik sokkal viccesebbek, nagyon összerakottak, és persze néha idegesítőek is, de van bennük potenciál, ami viszont nem mondható el például Sheen volt családjáról. Valahogy még nem igazán áll össze az egész, de adjunk neki egy évadot. Egy minden idők legerősebb nyitó nézettségét produkáló sitcom még úgyis menni fog egy darabig, lesz időnk és reméljük, alkalmunk is megszeretni. Eddig egy erős közepes.

További tévés tartalmakra vágysz? Akkor olvasd a TV Playert!