Ez a tény ugyan nem kissebbíti az Ally McBeal című sorozattal hírnevet szerző David E. Kelley új alkotásának érdemeit, de a csavaros sztori miatt igazából nem őt illeti dicséret, ugyanis a nyolc epizódból álló sorozat Scott Turow azonos című, 1987-ben megjelent regényén alapszik, melyet ráadásul 1990-ben már filmre vittek Harrison Ford főszereplésével. A történet főhőse egy Rusty Sabich nevű amerikai ügyész, akinek egyik kolléganőjét brutálisan meggyilkolják, mivel pedig a férfi házasságon kívüli viszonyt folytatott a nővel, a gyanú hamar rá terelődik.

Ennél többet bűn lenne elárulni a cselekmény fordulataiból, hiszen a sorozat még azok számára is tartogathat néhány meglepetést, akik már látták Alan J. Pakula feldolgozását.

A formátum nagyon jól áll a történetnek, az alkotók minden egyes részt úgy zárnak le, hogy a néző azonnal neki akar ülni a folytatásnak. A lebilincselő sztori még nyolc epizódon elterpeszkedve is feszesnek hat, üresjáratokkal elvétve sem találkozunk, a látszólag a cselekményt késleltető szálaknak is fontos funkciója van a karakterépítés szintjén.

A forgatókönyv elképesztően ügyes és játékos a szereplők ábrázolása terén. Rusty karaktere szinte végig rejtély marad, soha nem látunk bele a fejébe, amit Jake Gyllenhaal kiváló színészi játéka mellett rafinált flashbackek és trükkös képi megoldások is erősítenek. És ha már színészi játék: ebben a szériában csak úgy tobzódnak a kiváló alakítások.

Ruth Negga nevét külön érdemes kiemelni, a színésznő ugyanis egészen virtuóz a férje hűtlensége miatt vívódó, de a családot minden áron összetartani igyekvő Barbara szerepében. A nyomozást vezető ügyészt megformáló Peter Sarsgaard visszataszítóan tenyérbemászó, a védelmet elvállaló korábbi államügyész szerepében Bill Camp is remekel, és igazából a komplett casting megérdemli a vállveregtést, a sorozatban ugyanis az utolsó mellékszereplővel bezárólag mindenki nagyon jó.

A képi világ steril, túlnyomóan szürke, de az esős-borongós képek nagyon jól állnak a sorozatnak. Minket határozottan David Fincher Holtodiglan című filmjére emlékeztetett az alkotás, és nem csak emiatt hoztuk fel a modern thriller egyik legnagyobb kortárs mesterének nevét.

Bár Fincher nem igazán tudott nagyot alkotni, amióta a Netflix színeiben játszik, az Ártatlanságra ítélve olyan, mintha kézen fogná az embert és elkalauzolná őt a rendező legjobb éveibe. Az elejétől a végéig kellemesen dolgoztatja az ember agyát, gyönyörűen teremt feszültséget, ülteti el a kételkedést vagy épp a bizonyosság illúzióját a nézőben, a szövegkönyve pedig annyira pazar, hogy egyetlen felesleges szót is komoly feladat lenne találni benne. Nyomozós krimiként kezdődik, családi drámaként folytatódik, megvillantja itt-ott a thriller elemeit, majd egy hihetetlenül feszült tárgyalótermi drámaként fejezi be dicsőséges röptét. Mindeközben egymást érik az izgalmas fordulatok és katarzisból sem csak egyet kapunk.

Egyetlen aprócska kifogásunk csak a lezárással kapcsolatban lehet, amit nem sikerül úgy megoldani, hogy ne sántítson kicsit a logika és ne fogalmazódjon meg az emberben néhány kellemetlen kérdés. Az összkép tehát elmarad a tökéletestől, de a finálé nem csapja agyon az élményt, épp csak kikényszerít egy aprócska hümmögést a nézőből.

Bár az Apple a sorozat sikerét látva berendelt egy második évadot, senkinek ne legyen egy szemernyi kétsége sem afelől, hogy az Ártatlanságra ítélve egy kerek, egész sztorit mesél el, azt úgy lezárva, hogy ezt a történetszálat nemigen lesz értelme bolygatni a későbbiekben sem. Ehhez fogható minőséget sorozat formátumban legutóbb talán 2021-ben láthattunk, amikor az HBO műsorra tűzte az Easttowni rejtélyek című minisorozatot.

Persze annak már három éve, és azóta sem kaptunk semmi olyasmit, amit egy lapon lehetne említeni az Apple szériájával. Akinek kezd elege lenni az erőszakos szuperhősökből és a tűzokádó sárkányokból, szerintünk akkor teszi a legjobbat magával, ha leszáll a földre és ad egy esélyt ennek a mesteri alkotásnak.