Coenék visszatértek vicces formájukhoz, és egy olyan szerelmes filmet rittyentettek a klasszikus filmkészítéshez, hogy azon néha sírva lehet röhögni.
Aki Joel és Ethan Coentől egy új A nagy Lebowskit, vagy Fargót várt, az nem jó helyen keresgél. Az Áve, Cézár! sokkal közelebb áll az Égető bizonyítékhoz, annak tökéletesen értelmetlen kaotikusságához. És ez nem feltétlenül baj. A filmkészítés aranykorában, az '50-es években járunk, amikor is Josh Brolinnak, a túlságosan jólelkű hollywoodi problémamegoldónak kell rendet tennie, amikor elrabolják a stúdiója egyik legnagyobb színészét, Baird Whitlockot, aki éppen egy nagy költségvetésű filmet forgat Jézusról Áve, Cézár!-címmel. Persze több film is forog, de egyikkel sincs rendben semmi, a szálak pedig előbb-utóbb összeérnek, mint ezek a szálak már csak ilyenek.
Az Áve, Cézár! egy árva másodpercig sem vehető komolyan. Szinte minden karaktere durva karikatúrája az álomgyárnak, akad itt bárgyú szupersztár, IQ-hiányos színészreménység, terhes ribi színésznő, és még a kommunisták is bekúsznak a képbe (hogy az arcát meg sem mutató Dolph Lundgrenről már ne is beszéljünk), közben a korszak tipikus filmjei forognak, egy western, egy romantikus, egy revü, egy musical és persze a címadó történelmi mozi, úgyhogy mondhatjuk, 100%-os a lefedettség, Coenék nagyjából írhattak egy listát, és szép sorban pipálgattak ki mindent az '50-es évek fontos filmes összetevői közül.
És mivel egy Coen-filmről van szó, kell, hogy legyen benne fekete humor, ami néhol konkrétan sírva röhögős pillanatokat okoz, a Ralph Fiennes és Alden Ehrenreich rendező-színész páros szerencsétlenkedéseinél csak a nagyon edzett Steven Seagalok nem röhögnek, de úgy nagyjából a film egészéről is elmondható, hogy kellő mennyiségű poént tartalmaz, már akkor, ha szeretted az Égető bizonyíték humorát. Itt sincs túl sok értelem, itt sem tanulnak a felek semmit, de az a 106 perc a legkellemesebb semmiség jegyében telik el. Dolph Lundgrent pedig innen is csókoltatjuk.
