Spike Lee a legjobbkor dobta le a bombát, a Black Lives Matter mozgalom csúcsra járatásának pillanatában debütált a Netflixen a Da 5 Bloods, ami meglepően jól rezonál a jelenlegi amerikai helyzettel, de aki ezen meg volt lepődve, az nem látott még Spike Lee-filmet. Azaz bocsánat, jointot. Ez a joint most nem lett annyira feszesre tekerve, kieseget belőle a cucc, néha elég fura az íze, de azért a végére csak beüt, még akkor is, ha Spike kicsit túl erősen adagolja a saját termelésű jóságát.

Ha a BlackKklansmanben túl sok volt neked a direkt tanítás, akkor bele se kezdj Az 5 bajtársba, Lee ugyanis egy picit sem fogja vissza magát, olyan az egész film, mintha sportot űzne abból, hogy mindenhonnan jól látható emléket állítson afro-amerikai legendáknak, amivel nem lenne baj, de kizökkenti az embert az egyébként jó filmből, amikor egyszer csak hosszú másodpercekig elkezdenek beszélni egy igazán tehetséges emberről, aki viszont ezekre a hosszú másodpercekre meg is jelenik a képernyőn, és egész addig ott is tartózkodik, amíg meg nem jegyeztük az arcát rendesen. Értjük, oké, fontos dolgok ezek, de a visszafogottság néha sokkal hatásosabb tud lenni.

De ha valaki, hát Spike Lee már nagyon nem visszafogott. Üvölteni akar, és üvölt is, ehhez viszont van egy elég jó sztorija és pár remek színésze, akik közül Delroy Lindo akkorát megy, hogy üvöltenél te is, a vietnámi háborúba teljesen beleőrült veterán élete alakítása, most az is megjegyzi a nevét, aki eddig nem figyelte a karrierjét.

A sztori egyébként meglepően ismerős lehet innen-onnan, de végül mégsem egy Apokalipszis-kópiaként marad meg az emberben, azt viszont maga a film sem tagadja, hogy nagy hatással volt rá, meg is idézi Coppola remekművét egy bárban, hogy aztán szorosan magához is ölelje. Ebben az őrületben négy vietnámi veterán tér vissza a háború helyszínére, hogy megtalálják meggyilkolt barátjuk maradványait, és ha már ott járnak, akkor hazavinnék azt az aranyat is, amit a harcok során találtak, és sikerült elrejteniük a világ elől. Bármikor jól jöhet.

Azzal persze nem számolnak, hogy bárhonnan nézve sem jelent jót visszatérni oda, ahol szörnyűségek történtek, és még nagy valószínűséggel abból is előhoz valamit, aki azóta valamelyest túltette magát a háborún. Akkor vajon mit hoz ki abból, aki azóta is naponta beszélget halott barátja szellemével? Vietnám ráadásul azóta sem feltétlenül barátságos hely, nem csak itt-ott bukkanak elő csontvázak, amiket legszívesebben örökre eltemetnének, de az arany mellett a régi mentalitás sem tűnt el. Háború van, csak másképp.

Spike Lee persze részben az afro-amerikaiak elnyomásának bemutatását helyezi előtérbe, de nem csak ezen a fronton zajlik a jelenkori harc, szembe kerül itt mindenki mindenkivel, barát a baráttal, fiú az apával, vietnámi az amerikaival, ember a természettel, gonosz a jóval. Pont ettől komplexebb az átlagnál Az 5 bajtárs, de pont ettől is esik darabjaira. Egyszerűen annyi mindent szeretne két és fél órában bemutatni, hogy az ember csak kapkodja a fejét.

Ez még önmagában nem is lenne annyira zavaró, csak furcsa, de a jó öreg Spike mintha borzasztóan hanyag lenne, néhány jelenetnek semmi értelme, vagy egy olyan jelenet követi, ami logikusan nem következhet az előzőből (megkötözik például a túszokat, majd vágás, és már együtt sétálnak az úton kötelek nélkül), a karakterek sem mindig viselkednek logikusan, annyira nem, hogy szinte fáj, fura látni az öregeket szintén öregként harcolni a vietnámi háborús visszatekintésekben, pár fordulat pedig annyira hiteltelen, hogy az ember legszívesebben a tenyerébe temetné az arcát. Közben viszont néha olyan pillanatok történnek, amelyek a rendező legjobbjai közül valók. Ettől lesz nagyon furcsa film a Da 5 Bloods, ami nem véletlenül annyira megosztó, jóval megosztóbb, mint a legutóbbi Csuklyások volt.

Az viszont biztos, hogy még így is kiemelkedik az átlag Netflix-kínálatból, viszont túlságosan hosszú, a szokásosnál talán öncélúbb, viszont végig elképesztő hangulatú, jó alakításokkal teli film, ami jókor van jó helyen, de hát egy Spike Lee-film általában nem tud rosszkor jönni.