Annak megítélése, hogy mitől jó egy sorozat, meglehetősen szubjektív műfaj, mindenkire érvényes kritikával képtelenség előjönni. Lehet úgy kiváló egy sorozat, hogy dramaturgiailag, történetvezetésben makulátlan, esetleg azért, mert a színészi játék, vagy a sztori kifuttatása katartikus, vagy épp azért, mert az első másodperctől maximálisan leköt, minden esetlenségével együtt. Nekem utóbbi a mérvadó.

Amikor egy film a mellkasomra lépve a földre szorít és a legvégéig nem enged, szinte mozdulni sem tudok, nemhogy dumálni közben, akkor az nálam egy tökéletes sorozat. Elvégre épp azt teszi, amiért készült: szórakoztat, kikapcsol, élményt nyújt.

A Harlan Coben regényeiből készült sorozatok pont ilyenek, a lengyelek Az erdőt adaptálták, a spanyolok pedig az amerikai bestseller író Az ördög játszótere című könyvét „kapták” a Netflixtől, amiből Az ártatlan készült – amely nyolc résznyi tömény izgalom és csavar.

„Egy véletlen emberölés a cselszövés és gyilkosság útjára vezet egy férfit. Amikor megtalálná a szabadságot és a szerelmet, egy telefonhívás visszarántja a rémálomba” – írja róla a Netflix röviden, és nincs benne semmi túlzás, tényleg olyan, mint egy rémálom.

Azzal kezdünk, hogy egy fiatal fickó, Mateo Vidal belekeveredik egy diszkóverekedésbe, aminek a vége négy év böri lesz. A szabadulás után jogászként dolgozik testvére cégében, teljesen új életet kezd, a barátnője, Olivia gyermeket vár, új házat néznek, szóval mint egy normális ember. Aztán egy telefon és egy berlini út mindent felforgat újra és elkezdődik Mat őrült vesszőfutása.

Illetve nem csak az övé, ebben a sorozatban nincs egy főszereplő, minden rész, és ezzel minden szál úgy indult, hogy alaposan bemutatják valamelyik karakter múltját, ami sok mindenre választ ad, de még annál is több kérdőjelet dob fel.

Az El Inocente-ben senki sem az, aminek látszik, és amikor azt hinnéd, hogy mégis és már kezd összeállni a kirakós, akkor jön a gyerek (rendező) és átslattyog a puzzle-n, amit addig összerakosgattál és kezdheted elölről. Itt van mindjárt a második rész, ami olyan volt, mintha rossz filmet indítottam volna el, a világon semmi köze nem volt az elsőhöz – de úgy voltam vele, hogy amúgy ez is jó. Mathez hasonlóan a többi rész főszereplője sem kevésbé terhelt múltú: a legtöbben súlyos gyermekkori traumával élnek együtt, de van, aki az aberrációjával küzd, és olyan is akad, aki csak teng-leng a világban.

Ahogy egyre több karaktert ismerünk és értünk meg, úgy kavarodnak össze a szálak a sorozatban, majd a fejedben is, de még mindig a mellkasodon áll és nem tudsz moccanni sem. Tényleg lebilincselő, pedig a Mateót játszó Mario Casas nem egy színészóriás, olykor bántóan bárgyú fejeket vág, a filmmel ellentétben ő nem egy sodró lendületű művész.

Van olyan karakter a filmben, ami röhejesen elnagyolt, a veszélyes, alvilágot uraló stricit például nehéz komolyan venni, annyira eltúlozták az ábrázolását, egy szánalmas bohóc lett, ami nem a színész hibája. De van néhány egészen kiváló előadó is: Alexandra Jiménez lubickol Lorena Ortiz szerepében, ahogy José Coronado is Aguilar ügynökként.

A nyers erőszak és a sötét, mocskos, perverz alvilág bemutatása nemcsak valósághű, hanem megalapozza azt az atmoszférát, amitől igazán egyedi Az ártatlan.

Erre még rápakol egy nagy adag hangulatot a spanyol nyelv és miliő is, valamint az ügyes lavírozás a kíméletlen agresszió és az érzelmek között.

Akárcsak a La Casa de Papel, vagyis A nagy pénzrablás, ez is maximálisan hozza az amerikai színvonalat, sőt! A spanyolok valamit nagyon tudnak a sorozatokról, Harlan Coben műveit pedig egészen kiválóan lehet filmre adaptálni, már húzom a strigulákat a következőig.

Ha már európai sorozatok: