Nincs olyan pont a létezésben, amikor nyugodt szívvel engedtük volna el Hoffmant a Föld nevű bolygóról. Anton Corbijn mozijában is fájóan tökéletes. Látni kell.
John le Carré, a kémregények császára már megint a hírszerzés zegzugos, és nem utolsósorban velejéig mocskos világába vetette bele magát az A Most Wanted Man című regényével, amiből Corbijn úr kanyarintott olyan filmet, ami után nehéz megszólalni. Azért is nehéz, mert ez Philip Seymour Hoffman utolsó főszerepe (később epizódszerepben feltűnik majd Az éhezők viadala befejező részeiben hús-vér és digitális formában is), egy ilyen eseményt pedig az ember kitüntetett figyelemmel követ.
Másképp nézed egy zseni utolsó szerepét. Megpróbálod kiélvezni annak minden pillanatát, és ott ül majd melletted végig az a felfoghatatlan fájdalom, ami folyton tudatja veled, hogy egy zseni távozott el. Örökre. Nem lesz több teljes PSH-film, nem játssza már le a csillagokat az égről, azt a lehetőséget ez a fazon már ellőtte. Szó szerint.
Philip Seymour Hoffman ezúttal is csillagos ötösre vizsgázik, most éppen Günther Bachmann szerepében, aki egy az alkohollal meglepően jó barátságban álló titkosügynök. A hírszerzés egy félig orosz, félig csecsen muszlim férfi miatt bolydul fel, valamint egy nagyobb összegű pénz miatt, mely akár olyan kezekbe is kerülhet, amelyek nem szívecskét formálnak, ellenben remekül tudnak rakétákat építeni.
Az üldözött nagyon furcsa tempójú film, nem kompromisszumkész, azonnal bedob a mélyvízbe, és ha hagyod, hogy elsodorjon, akkor nyert ügyed van. Nem könnyű sodródni vele, hiszen a film első felében az ember csak kapkodja a fejét, megpróbál kapaszkodót találni, de ha ez nem jön össze, akkor sincs nagy baj, hiszen egyszer csak a film elkezd filmként viselkedni. Míg az első fél olyan, mintha büntetlenül kukkolnánk a hírszerzés egyébként bődületesen unalmas és füstszagú világát, a második fél már igazi moziélmény, ahol a feszültség is megteszi a magáét.
Anton Corbijn persze tökéletes képeket álmodott meg egy olyan történethez, ami annyira szikár, mint amennyire az élet mocska, zavart, mint a terrorizmus és zaklatott, mint a vallási fanatikusok. Mindez a már szokásosnak mondható, perfekt Philip Seymour Hoffman-játékkal, egy remek Willem Dafoe-val, a mindig aggódóan néző Rachel McAdamsszel és az ismeretlen Grigoriy Dobrygin szereplésével áll össze egy aggasztóan jó filmmé. Ha minden legenda ilyen alakítással lépne ki az életből, egy tökéletesebb világban élnénk, már ha lehet egyáltalán ilyet mondani.
