Persze nem mindenkinek, hiszen ez tipikusan az a film, aminek olyan finom és nyakatekert humora van, amit a nagyközönség nem feltétlenül tud befogadni. Egy kicsit Austin Powers, egy kicsit Csupasz Pisztoly, egy kicsit musical, egy kicsit prosztó, van benne paródiafilmes jelleg, az egész nagyon túlvezérelt, mégis annyira rettentően képes megröhögtetni az embert, ahogy film csak nagyon ritkán tudja.

A sztorija is kellemesen beteg: két kisvárosi barátnő, a nagyon visszafogott Barb (Annie Mumolo) és Star (Kristen Wiig) nem éppen a munka hősei, egy bútorboltban melóznak, már ha lehet melónak hívni azt, hogy egy kanapén dumálnak, és nem hagyják, hogy valaki megvegye alóluk. A boltot bezárják, ráadásul még a csajklubjukból is kitiltják őket, ők pedig külső hatásra úgy döntenek, hogy elmennek a paradicsomi Vista del Marba nyaralni, ahol egy picit felrázhatják az életüket. A barátnők ott találkoznak a titokzatos Edgarral (Jamie Dornan), aztán az események bizarr fordulatot vesznek, Star és Edgar ugyanis kavarni kezdenek, de a lányok nincsenek azzal tisztában, hogy Edgar micsoda titkokat rejteget.

Ő ugyanis egy igazi főgenya barátja, a Vista del Mart épp elpusztítani készülő Sharon Gordon Fishermané (szintén Kristen Wiig), akivel kapcsolati válságban szenvednek, Edgar pedig már maga sem tudja, hogy mit szeretne az élettől. A két rettenetesen fura lány baromi idegesítő módon belekeveredik az ügybe, és persze, hogy valahogy az ő feladatuk lesz, hogy megmentsék a helyet, akkor is, ha fogalmuk sincs róla.

A Barb és Star… olyan, mintha a ’90-es évekből maradt volna fiókban, és rájöttek volna, hogy hiba volt nem bemutatni.

Kellemesen old school, de pont ezért nem való mindenkinek, csak azoknak, akik szeretik, ha a főhősök direkt rettentően idegesítőek, mégis szerethetően idióták, jószívűek, és ezzel abszurd módon mindent meg tudnak oldani. Kristen Wiig és Annie Mumolo maguk írták a forgatókönyvet is, látszik, hogy szívüket-lelküket beleadták, és imádták eljátszani a barátnőket, ez pedig már önmagában viszi magával azt, aki bírja az ilyen humort.

De a fő látványosság itt mégis Jamie Dornan. A fene se gondolta volna, hogy ennyire jól áll neki egy vígjáték, legutóbb még azért akartuk a kénköves pokol mélyén látni, mert rettenetesen alakította az análöklöző Christiant a Szürke összes nyamvadt árnyalatában, és igen, pont egy ilyen film kellett ahhoz, hogy mindent, de mindent megbocsáss neki, és meg akard ölelni, mert azokban a rettenetekben kellett szerepelnie ilyen filmek helyett.

Dornannek van egy olyan paródia-musicaljelenete a tengerparton, ami már önmagában minden díjat megérdemelne, már csak ezért az egyetlen jelenetért is érdemes megnézni a Barb és Star Vista del Marba megyet.

De ha már ezer éve vársz egy olyan vígjátékra, ami kedvesen bárgyú, imádni való módon idegesítő és ha nem mellesleg, mindig is bírtad Kristen Wiiget, mondjuk már a Saturday Night Live-ban is, akkor ez lesz az év vígjátéka.

Mármint itthon. A Barb és Star… ugyanis odakint már februárban kijött, értelemszerűen nem csinált sok pénzt, de a kritikusok és a nézők is szerették, csak éppen rossz helyen volt rossz időben, már ami az üzleti szempontokat illeti. Másrészről viszont tökéletes helyen volt, tökéletes időben, hiszen amikor mindenkinek tele volt a töke a lezárásokkal és a vírussal, itt volt ez a 106 percnyi színtiszta, színes-szagos-zenés-énekes őrület, ami kiragadt mindabból, amiről már hallani sem akartál.

Most elérkezett végre hozzánk is, az HBO GO-n lehet akár szinkronnal is nézni, és énekelni Jamie Dornannal, hogy „sirályok a homokban, halljátok az imám”, utána pedig egy életre megjegyzed, hogy ha „Elásott kincs” nevezetű koktéllal találkozol, nem nyalod be utána az aljáról a külön folyadékot, meg a tablettákat.