A The Boss Baby meglepően jól nyitott az USA-ban, de hát miért is ne nyitott volna jól, hiszen egy Alec Baldwin hangján beszélő, öltönyös, cuki bébi, aki egyébként nem is bébi, na az valahogy mindenkit érdekel. A Bébi úr nem hoz mást, mint ami első látásra kinézett belőle, de nem is árult zsákbamacskát. Egyetlen poénra fűzi fel a filmet, de az a poén (bármennyire meglepő is), elviszi a hátán az egész balhét.

Persze tipikus családi sztori ez valójában, amelyben egy hatalmas képzelőerővel bíró kisfiú, bizonyos Tim kistesót kap, aztán jön az elkerülhetetlen, kevesebb figyelem jut rá, a szülei folyton hullák a bébi miatt, így gyakorlatilag olyanok, mint a beszélő zombik, ráadásul a bébi a főnök a házban, mindenki körülötte ugrál, így Tim nem élete legjobb idejét éli. Kissé gyanússá válik neki az új tesó, ami nem nagy csoda, tekintve, hogy állandóan öltönyben van, és beszélni is tud, de csak akkor, ha szülei nem látják, viszont akkor eléggé profin. Tim megpróbálja leleplezni Bébi urat, de hamar rájönnek, hogy igazából közös érdekük összefogni egy ellenség legyőzése érdekében.

Igen, a sztori nem túl meglepő, de aranyosan tálalják, és ez a cukiság belengi az egész filmet. Elég egyedi stílusa van, ettől a stílustól pedig egy pillanatra sem tágít, mindemellett bőven lehet rajta röhögni, ha szülő vagy, főleg akkor, ha többgyerekes szülő, mert azonnal magadra ismersz, bár ezek a szülői poénok nem annyira erősek, mint a Gólyákban voltak, de mégis működnek. A Bébi úrban tulajdonképpen semmi extra nincsen, de az a gegmennyiség és cukiság, ami benne van, lazán megoldja, hogy kb. 100 percen keresztül röhögj, és a gyerek is teljesen jól elszórakozik majd, bár ha kicsit szívbajosabb, egy-két jelenettől lehet, hogy félrenyeli majd a popcornt. Bébi úr cuki, és annyira sikeres, hogy biztos kap majd folytatást. Felőlünk jöhet.