A Brooklynban az a szép, hogy nemtől és kortól függetlenül bárkinek kedvesen mesél el egy olyan sztorit, amit mások maximum mélydráma formájában tudnak csak elképzelni.
Adott egy lány, bizonyos Eilis (Saoirse Ronan), akinek tele van már a hócipője az ’50-es évek Írországával, átteszi hát székhelyét Brooklynba, ahol állás és egy új élet is várja. Fájó szívvel hagyja ott anyját és nővérét, bízva abban, hogy egyedül az új környezetben majd megtalálja másik felét, és talán egy kicsit önmagát is. Aztán Eilis élete nem várt fordulatot vesz, hiszen nemsokára abszolúte fel kell nőnie, segítséget pedig nem igazán kap a környezetétől, és elég komoly döntéseket kell hoznia, amik nem feltétlenül annyira rózsaszínek, amilyennek elsőre elképzelte.
A Brooklyn egy olyan felnövéstörténet, ami elég komoly drámával van átitatva, de a Colm Toibin könyvéből (amelyet Nick Hornby alakított át forgatókönyvvé) készült mozin ez egyáltalán nem érződik. Olyan könnyedén tálal mindent a közel kétórás játékidő alatt John Crowley rendező, hogy eszébe sem jut az embernek, milyen komoly vívódáson megy keresztül a fantasztikusan játszó Saoirse Ronan, és annak ellenére hagyja el mindenki mosolyogva a termet, hogy azért mégiscsak bevándorlási kérdésekről, életről, halálról, reménytelenségről volt itt szó. Méghozzá baromi hosszasan.
Azért nagy film a Brooklyn, mert ezt a mutatványt bizony nem sokan tudják megcsinálni. Nagy szó, hogy minden pillanatában depresszívnek és csajosnak tűnik, de egyáltalán nem az, nagy szó, hogy vontatottnak tűnik, de nem az. Gyönyörű díszletek között folyik 111 percen keresztül egy olyan dráma, amitől az ember mégis feldobódik, aztán elgondolkodik, hogy ő vajon hogyan döntene, belevágna-e, lenne-e elég bátor, de akkor sem lepődnék meg, ha egyesek ettől kapnának löketet az elköltözéshez. A világ szép nagy, a lehetőségek pedig csak rajtunk múlnak. Közhelyes, de a film ezt nálam sokkal szebben fogalmazza meg.