Ugyan már, ki ez a David Attenborough? És mit dumál? Mit ért ő ehhez? Nekem ő ne mondja meg. De megmondja. És jobb lesz, ha figyelsz arra, amit mond.
David Attenborough 94 éves. Ezt még leírni is hihetetlen, főleg úgy, hogy még ennyi éves fejjel is képes igazán hatásos dolgokat letenni az asztalra. Sorozatai egytől egyig hihetetlenek, olyan jelenetekkel és olyan képekkel vannak teletömve, hogy az ember el sem hiszi, hogy mindezt véghez lehet vinni kamerákkal, és nem valami elképesztő minőségű CGI műve. De minden valódi. Pont ettől fantasztikus. Az életet mutatja be. De David Attenborough most bemutatja a halált.
Az Egy élet a bolygónkon (A Life on Our Planet) valami nagyon más. Valami olyan, amire nagyon nagy szükség van. A Netflix filmje ugyanis nem különösebben azt tűzi ki célul, hogy megismerjük a bolygónk csodáit, hanem azt, hogy felismerjük, hogyan tettük tönkre. Bár bocsánat, ez nem igaz. Ahogy Attenborough fogalmaz, nem tönkretettük, elpusztítottuk. És azt is megmutatja, hogy mivel jár ez.
Ez a film a legszemélyesebb, amit a világ legimádottabb természettudósa valaha kiadott a kezei közül. Ez a film ugyanis nem csak a bolygónkról szól, hanem saját magáról is. Arról beszél, hogyan jött rá, hogy baj van, hogyan nézte végig, hogyan nem vette észre a pusztulást és hogy mi történt, amikor rájött. Ő végignézte. Te nem láttad. Ő ott volt a dzsungelben, a jégtáblákon, mindenhol, ahol csak lehetett. Maga is megdöbbent azon, hogy pár évtized alatt micsoda változások mentek végbe, hogyan tűntek el az állatok, és most elmagyarázza neked, mi is történt pontosan, és miért baj ez.
Persze akinek ne magyarázzon senki (és sajnos ők meglepően sokan vannak), azt még David Attenborough sem tudja megmenteni, pedig ha valakit, hát őt tényleg nem lehet utálni és figyelmen kívül hagyni.
Ez a fazon élete 94 éve alatt annyi felejthetetlent, annyi jót és hasznosat tett az emberiségért, mint nagyon kevesen. Ezért is megrázó, hogy ebben a filmben nagyon más hangnemben beszél.
Attenborough ugyanis csalódott. Csalódott az emberiségben, aki nem észszerűen cselekszik, és nem a természettel együtt próbál meg élni. Nem érti, hogyan lehet csak pusztítani, hinni olyan vezetőknek, akik egyértelműen a saját zsebüket akarják tömni a vadon pusztításával, szemet hunyni különböző cégek teljesen értelmetlen erdőpusztítása mellett, miközben iszonyú egyszerűen meg lehetne menteni a Földet attól, ami vár rá. És hogy mi vár rá, azt pár percben is meg is mutatja. Semmi jó. 2100-ra ugyanis nagyjából cseszhetjük majd a bolygónkat, viszont a rajongóknak jó hír, hogy mindennapossá válik a Mad Max.
De megmutatja azt is, mit tehetünk azért, hogy ez ne következzen be. Semmi olyasmit, ami ne lenne kivitelezhető, de valljuk be, ez nagyjából lehetetlen. A világ nem a racionalitás felé halad, hanem a teljesen értelmetlen hitek előtérbe helyezése felé.
Túl sokan hisznek abban, hogy a vezetőink jót akarnak nekünk, akkor is, ha fél szemmel nézve, távolról is látszik, hogy átvernek minket a profitért és a hatalomért, közben csak pusztítanak. Hisznek abban, hogy a jelenlegi életvitelünket csak azért alakítják így a cégek, hogy nekünk kényelmes legyen, és ezzel nincs is semmi baj. Hisznek abban, hogy ez az egész klímaváltozás csak valami hiszti. Hisznek a különféle konteóknak, mert nélkülük kiderülne, hogy a világ elég unalmas hely, és nem egy rohadt James Bond-sztori, viszont hamarosan még lehet belőle katasztrófafilm.
Közben van egy igen nagy probléma, amit a hit nem enged meggyógyítani. Igen, meg fognak dögleni itt az unokáink. De hát azok csak az unokáink, és nem mi vagyunk, ugye? Ha normálisan élnénk a természettel szimbiózisban, mindenki számára sokkal jobb lenne. Igen, ez áldozatokkal jár. De nagy áldozatok ezek? Áldozat, hogy ne együnk annyi húst? Áldozat, hogy ne olajpálmákkal ültessék tele a letarolt erdőket? Áldozat lenne, hogy kijelöljünk területeket, ahol tilos horgászni egy ideig? Igen, áldozat, de nem olyan, amibe belerokkanna az ember.
Attenborough borzasztóan hatásosan Csernobilban indítja és zárja is a filmet. Csernobilt ugyanis egy emberi mulasztás tette tönkre, a bolygót pedig most több emberi mulasztás teszi pont úgy lakhatatlanná, ahogy azt a várost is. Csak hát van itt valami. Az, hogy a természetnek igazából tökmindegy. Ha legyaluljuk a Földet, és mind megdöglünk rajta, a természet majd visszafoglalja a bolygót, pont, ahogy Csernobilt is, amit jóformán benőtt az erdő, benne viszont ott vannak az emberi pusztulás nyomai. A kérdés, hogy felfogjuk-e, hogy a természet és az ember harcából mi sosem kerülhetünk ki győztesen. És nem büszkeség kérdése kiegyezni a természettel, hanem a közös érdekünk. Ha már csak pár ember gondolkodását megváltoztatja az Egy élet a bolygónkon, akkor már megérte.
És ha végeztél vele, nyugodtan nézd meg a The Social Dilemmát is a Netflixen. El is mondom, miért: