A The Social Dilemma egy olyan dokumentumfilm, ami megpróbálja még a laposföld-hívőknek is megmagyarázni, hogy nem ők teljesen hülyék, ők csak eszközök. Elég jó munkát végez.

Abban talán a legbigottabb konteófüggő is egyetért, hogy a közösségi média egy picit talán több dolgot irányít per pillanat, mint az egészséges lenne. A legszebb ebben a kijelentésben az, hogy tudják ezt pontosan azok is, akik egykor a Facebooknál, a Twitternél, az Instagramnál, a Pinterestnél és hasonszőrű barátaiknál vezető pozícióban dolgoztak. Ezer és ezer cikket olvashattál már arról, pontosan hogyan dolgoznak az algoritmusok azon, hogy lekössék a figyelmedet, de ennyire vészjóslóan még nem mesélt erről senki. Vagy legalábbis ilyen emberektől még nem hallottad.

A The Social Dilemma a Netflixen egy végtelenül egyszerű, de ambiciózus dokumentumfilm, amiben összeterelték egy rakás közösségi oldal vagy alkalmazás régebben felsőbb pozícióban dolgozó emberét, hogy elmagyarázzák, hogyan tesznek ezek az oldalak téged tönkre teljesen szándékosan. Persze az összeesküvés-hívőknek biztosan jó táptalaj lesz ez is a hitetlenkedésre, mert a konteófanatikus arról híres, hogy egyetlen összeesküvést nem ismer fel: a valódit.

Ez pedig itt egy elég szép sztori arról, hogy a Google-től kezdve a mindenségig hogyan adott el téged fillérekért, és miért nem érdekli az, hogy mi az úristen történik veled vagy ezzel a bolygóval úgy nagy általánosságban. Sőt, igazából neki az a legjobb, ha hülye vagy. Ezért választásokat manipulál, vagyis inkább szemet huny a csalások felett, ezért belehúz olyan elképesztő baromságokba, amelyek szembe mennek a tudománnyal, és a józan ész diadalának álcázzák, közben igazából csak röhög rajtad, míg egymásnak ugraszt mindenkit. És abban mindenki megegyezik, hogy nem túl szép jövő jön.

Ezek a férfiak és nők mindannyian úgy vélik, hogy amit alkottak, az nagyszerű, de egyikük sem gondolt bele, hogy mivé válhat a termékük később. Itt van például a Facebook like-gombjának egyik megalkotója, aki csak örömöt szeretett volna vinni a felhasználók életébe, de kiderült, hogy egy népszerű öngyilkossági ok feltalálója lett. Ha nincs elég like, nem vagyok elég jó, akkor meg minek élni? A doksi egyik legaggasztóbb pillanata, amikor tökéletesen levezetik, mennyivel nőtt a mobiltelefon- és Facebook-használat után az öngyilkossági ráta az egészen fiatalok körében. Brutálisan. Mindezt egy gomb által keltett megfelelési kényszer miatt. Csodás.

Ezek az emberek naivan bíztak abban, hogy jobbá tehetik a világot, de kifelejtettek valamit a képből, és ez az emberi agy, ami nem fejlődik. Ijesztő, amikor azt boncolgatják, hogy igazából az ember közel sem fejlődik annyira, amennyire tűnik, legalábbis mentálisan, a mi „hardverünk” ugyanaz, mint az őskorban, miközben egy rakás szuperfejlett eszközt használunk, ami tulajdonképpen legyőzött minket. Sokan attól félnek, hogy egyszer a mesterséges intelligencia majd átveszi az uralmat az emberiség felett, szerintük viszont ez már megtörtént. Nem olyan látványosan, mint a Terminátorban, csak kicsiben, és ez talán veszélyesebb is, mert nem látszik.

És ugye a jelenlegi világunk nagyrészt arról szól, hogy ami nem látszik, az nincs. Az nem veszélyes. Ezek csak ártalmatlan kis programok, összekötnek minket a világgal, meg még ezer más olyan helyre is elvisznek, ahová nem akarsz menni, de ha egy kicsit meginogsz mentálisan, belelök a szakadékba. Nincs lelkiismerete, nincs szíve, ez csak egy algoritmus, és semmi más, csak üzlet.

Gyakorlatilag a szerencsejátékok függőségi sémáját akasztja a nyakadba, és teszi elérhetővé mindenki számára. Közben terelget erre-arra észrevétlenül, miközben úgy tűnik, mintha csak kiszolgálna. De egyáltalán nem érted van, így jogosan tesz fel neked a film egyetlen egyszerű kérdést, amin érdemes elgondolkodni: ha végigkérdezed az ismerőseidet, akkor hogy lehet, hogy mindannyiótoknak nagyon más irányultságú posztok jelennek meg a Facebook-falán? Persze nem titok: az algoritmus felmér téged, figyeli a hajlandóságaidat is, és eltérít, ha hagyod. Eltérít a fake news felé, eltérít olyan csoportokba, amik teljesen hülye összeesküvésekkel traktálnak. Onnantól pedig már azt csinál veled, amit csak akar.

A film egyik legnagyobb tanulsága nem az, hogy le kellene törölnöd a Facebookot, a Twittert, az Instagramot és minden közösségi platformot a telefonodról, hanem az, hogy szembe kell menni a mostanában rettentően sokat hangoztatott „mindenki egyenlő” mantrával. Mert ez tévedés. Az, aki láthatóan nem tud józan ésszel gondolkodni, és rettentően befolyásolható, vagy szimplán gonosz annak a véleménye lehet, hogy nem kellene, hogy hangsúlyos legyen. El kellene fogadni egyetlen igazságot, és kimondani, hogy minden más, ami rajta kívül a világon van, az kamu. Kimondani, hogy nincs olyan, hogy nincs vírus, kimondani, hogy a Facebook manipulál, hogy a Föld gömbölyű, és ahhoz tartani magunkat. Bizonyos helyzetekben az eltérő vélemények károsak lehetnek, pusztán azért, mert objektíven tudjuk, hogy mi az igazságtartalmuk, ami alapján szűrni lehetne őket.

Másrészről felmerül a szabályozás kérdése, ami sokat segíthetne abban, hogy Facebookon kamuprofilok alkalmazásával ne lehessen választásokat és közvéleményt befolyásolni, hogy ne terelgessen, hanem kiszolgáljon az az algoritmus, hogy ne lehessen bűncselekményeket elkövetni a közösségi oldalak egyébként teljesen jogszerű, de etikailag abszolút elítélhető használatával. A The Social Dilemma fő tanulsága ez, a szabályozás mentheti meg a világot, ami egyesek szerint kb. 20 év múlva romba dönti a társadalmat a saját hülyeségével.

A The Social Dilemma azért is érdekes, mert egyáltalán nem hülyézi teljesen le a laposföld-hívőt, a neten agresszíven fröcsögő kommenthuszárt, hiszen pontosan tudja, hogy ők nem feltétlenül rossz emberek, csak áldozatok. Ezt egyébként színészekkel eljátszott, filmszerű jelenetekkel megspékelve is próbálja elmesélni, ezek a jelenetek viszont elég bénácskák, nem adnak sokat hozzá a képlethez, sőt, néha annyira demagóg módon mesél a mobilfüggőségről, hogy az már-már kínos. De igyekszik tényleg mindenki számára érthetővé tenni, hogy meglehetősen nagyok a bajok, és nem az a megoldása, hogy tovább fröcsögünk a neten, és non-stop a közösségi oldalakon függünk.

És talán az sem lenne baj, ha mindannyian elgondolkodnánk azon, hogy a kommentelést értelmes beszélgetés kezdeményezésére, vagy arra használjuk, hogy szimplán hallassuk a hangunkat, és begyűjtsünk pár lájkot. Mert ha az utóbbi, akkor már nem emberi lények vagyunk, hanem egy algoritmus áldozatai, aki azt akarja, hogy hangos légy. Csak a nagy hangzavarban nem hallod majd a saját hangod. Egy algoritmusét hallod. Ő pedig nem emberként tekint rád. Az egyetlen esélyed, ha emberként viselkedsz. Néha bonyolult. De megéri.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.