Egy kicsit beleéltem magam, hogy egy új Z4-gyel vagy valamelyik M-es izomállattal fogok begurulni a Cívisvárosba, ezért némileg kijózanító, amikor egy harckocsiszürke X2-essel találom szembe magam a BMW vecsési telephelyének parkolójában. A csúcsfelszereltség és az M-Packet azért valamennyire megnyugtat – egyébként se panaszkodjon, aki egy feleekkora járműből ül át –, így viszonylag gyorsan túlteszem magam azon, hogy mégsem egy olyan autóval kell bevennem Debrecent, ami után az összes aranyásó megfordul két kilométeres körzetben.

Az első sokk, hogy amikor beülök a nettó 1,7 tonnás apróságba, a fedélzeti rendszer tele tanknál 1100 kilométeres hatótávot mutat, ami egy ekkora autónál egészen szürreális számadat. A kétliteres dízelmotort nem arra tervezték a bajor mérnökök, hogy egy-egy gázfröccsnél elfüstölje egy balatoni lángosozó háromhavi olajszükségletét, de még így is megdöbbentő, hogy ennyit tudok vele menni a következő tankolásig. Egy jó ideje már motorkerékpáron szívom magamba az adrenalint, az autózástól most már csibészkedés helyett inkább kényelmet, megbízhatóságot és nyugodt közlekedést várok, ezért engem egyáltalán nem lomboz le, hogy ez a példány csak 150 lóerőt tud. Már csak azért sem, mert ehhez a visszafogott teljesítményhez 360 Nm nyomaték társul, melynek köszönhetően azért van némi értelme a rendszerbe felprogramozott sportmódnak. Bár a 8,9-es százra gyorsulás sem tűnik soknak, a nyomatékos motornak köszönhetően a kasztni szépen meg tud indulni, így városi forgalomban sem jelent problémát, ha az ember kicsit későn veszi észre, hogy sávot kellene váltani.

Kulturált – leginkább ezzel a szóval tudnám összegezni a járművel kapcsolatos gondolataimat, azzal a kiegészítéssel, hogy a méreteinek és kupésan szexi vonalainak köszönhetően bizony sokszor vettem észre, hogy az autóra szegeződnek a tekintetek, és a piros lámpánál sem egyszer bámultak át rám a szomszédból.

Az az egy biztos, hogy nem az autón fog múlni a debreceni trip sikere.

Délután fél kettőkor indulok meg másodmagammal, vagyis bőven előzzük a délutáni csúcsot, de az M3-as autópálya még így is képes odacsipkedni az ember idegrendszerének. A debreceni lehajtóig legalább négy helyen szűkítik vagy vezetik át a sávot a másik pályatestre és csak azért nem jut eszembe, hogy az így kialakult spontán torlódások miatt anyázzak, mert közben az X2-es masszázsülése egészen kellemes vibrálással buzerálja a derekamat. Jól elvagyunk, na. Az M35-ösön aztán ráébredek, hogy már nagyon régen jártam erre. A megyeszékhely előtt felbukkan az első olyan lehajtó, mely a jövőre már működésbe lépő BMW-gyár valamelyik kapujához vezet, majd amikor elénk tárul a város méretű gyár egy részének látványa, hirtelen pislogni is elfelejtek.

Persze, az átlagembert már a beruházás puszta számai is sokkolhatják – csak a festőüzem egy 26 méter magas, háromszintes, 90 000 négyzetméter alapterületű komplexum –, de egészen más élmény mindezt a látóidegeiden keresztül is megtapasztalni. Ez a gyár bizony már akkor is a térség legmeghatározóbb eleme lenne, ha a bajoroknak elég lett volna, hogy csak földrajzi értelemben teszik debrecenivé. Szerencsére a BMW Group nem elégedett meg egy új lakcímkártyával, ennél sokkal határozottabban szerettek volna helyiek lenni.

A cég a két évvel ezelőtti alapkőletétel óta ezer szálon kapcsolódik a városhoz, partneri együttműködésekkel, támogatásokkal, különböző programokkal szolgálva az oktatás, a környezetvédelem, a kutatás, vagy épp a városfejlesztés ügyét, és hát végső soron mi is nekik köszönhetően koptatjuk épp az M35-ös aszfaltját.

A Campus egyik legnagyobb közösségi terét is a BMW építette fel, ahol a másnaposságot egészen kulturált környezetben, konstruktívan lehet kipihenni, sőt, ha a túl későn hazatántorgó tinédzsert a szülők előző este azzal szúrták le, hogy nem lesz belőled semmi, a cég által felállított toborzóstandon még állásajánlatok böngészésével is lehet enyhíteni az emiatt beütő lelkifurkán.

Reklámszövegnek is parádés, de attól még igaz, hogy ha valaki a debreceni BMW gyárban képzeli el a jövőjét, az nemcsak állást, de életpályamodellt is kap a lelkesedéséért. A Campuson persze a cég nemcsak ezt az üzenetet szeretné átadni – hiszen ide mégis csak szórakozni jön az ember –, de a látogatók egy autóversenyzős játékkal is elüthetik az idejüket, sőt, beülhetnek egy elektromos BMW-be is, ha már a jövőre induló komplexum is a tisztán elektromos Neue Klasse modelljeit fogja a piacra önteni.

Szóval a Campus nem csak arról szólhat, hogy az ember bemegy a tömegbe és pogózás közben szétlocsol néhány pohár sört, és ez azonnal nyilvánvalóvá válik számunkra, amikor a BMW standjából kikanyarodva nekiindulunk a Tankcsapda koncertjének.

Hirtelen olyan, a fesztiválozás világából már-már kikopott fogalmak jönnek velünk szembe, mint udvariasság, visszafogott árak és elfogadható népsűrűség.

Ezek közül különösen az utolsó lehet fontos azoknak, akik letaposás nélkül szeretnék élvezni Lukács Laci torokhangját. Egészen visszafogottan hozzuk a fesztiválformát. Már kilenc is elmúlt, de még egyikünknek sem áll keresztben a szeme, így azt is képesek vagyunk megállapítani, hogy még mindig rohadt jól néz ki a Nagyerdei Stadion tőszomszédságába álmodott lokáció.

A stadion körül nyújtózó területet a Víztorony és a Nagyerdő fái csipkézik, és bár a zene két színpad között összeér, csak egy lépést kell tenni az egyik felé, hogy ne zavarjanak be a másik ütemei. Teljesen emberléptékű az élmény, sőt, annyira élhető az egész, hogy ha nem csütörtök este lenne, amikor a Puskást háromszor megtöltő Azahriah is fellép, simán hihetnénk azt, hogy egy gyengébb napot sikerült kifognunk.

Aztán elindulunk a nagyszínpad felé és azonnal megértjük, miért lehet a fesztivál területén mindenhol máshol kirakott könyökkel inni a sört: mert mindenki itt várja az este fő fellépőjét.

Azahriah előtt itt nagyon csúnyán összezárt a tömeg. Kicsit meg is szeppenünk, mert egyikőnk sem szeret csak azért verekedni, hogy az arcát minél közelebbről égesse a színpadi pirotechnika, ám hamar kiderül, hogy a Campuson a jobb helyekért sem kell senkit odébb rakni. Egészen egyszerűen elsétálunk a tér oldalait jelző italmérő egységek mellett és máris egy olyan területről nézhetjük a koncertet, ahonnan a zenészek sem látszanak egypixelesnek, és még csak nem is kell attól félnünk, hogy kiütik a kezünkből a poharat. Audiofil barátom megjegyzi, hogy nem túl jó a hangosítás, de nekem pont megfelelő az akusztikai élmény, még ha a hangszórókból dübörgő basszus legnagyobb része valóban el is téved a Nagyerdő fái között.

Míg a Tankcsapda előtt inkább negyven körül lehetett az átlagéletkor, itt már felfedezhetők mindenféle korú népek a tizenévestől a szemre ötvenesekig. Valószínűleg Azi zenéje lehet a többgenerációs közös nyelv, de olyan is akad, aki láthatóan nem ismeri a felcsendülő dalokat, csak a triplázós Puskás után meg akarta nézni, mire ez a nagy felhajtás.

A Campus ezúttal sem okoz csalódást, sőt, a mindenhol elszálló árak láttán egészen meglepő, hogy itt még egy mindentbele hamburgerért sem akarják lerángatni az emberről az inget-gatyát, az pedig már-már ritkaságszámba megy, hogy hajnalban úgy lépünk ki a fesztivál kapuján, hogy egyikünknek sem lett beletaposva a lába a talajba.

Debrecen, jó vagy, és a dolgok jelen állása szerint csak egyre jobb leszel. Jövőre megnézzük, marad-e a felfelé ívelő tendencia.

(Képek: BMW Group, Campus Fesztivál Official)

Tavaly a Campus Fesztiválon egy kicsit kevesebbet buliztunk és többet beszélgettünk: