Dagobert bácsi a régi NES-játék remaszterelt verziójában hozza vissza a gyerekkorunkat. És akkor most mind együtt: lézerjet és aeroplááán...
A remastered-jelző nem pontosan fedi azt, amit a WayForward művelt a réges régi Nintendo-játékkal, a DuckTales-t ugyanis a megjelenése óta eltelt időnek köszönhetően (teljesen nyilvánvalóan) fel kellett tölteni élettel, hangokkal, rajzokkal, át kellett tervezni a pályákat, szóval az alapoktól kellett felépíteni újra a produkciót. 1989-ben ez a mű bizony nagyon nagyot szakított, minden idők egyik legsikeresebb NES-játéka lett, így rengetegen örültek annak, hogy újra elő lehetett venni ezt a klasszikus platform-csodát, ezúttal szigorúan pixelmentesen.
Nem nagy meglepetés, hogy a DuckTales-t azok fogják sokkal jobban élvezni, akik játszottak anno az eredetijével, hiszen megidézi a régi emlékeket, ráadásul olyan platformélményt nyújt, mint kategóriájának régebbi képviselői. Ami mondjuk manapság már nem feltétlenül jó. Mert 2013-ban már az agyasabb balról jobbra scrollozós, ugrálós cuccokhoz vagyunk szokva, itt pedig agyalni… hát azt nem szabad. Sőt, nem is ajánlott. De nem is azért készült.
A készítők azonnal elérik, hogy elmorzsolj egy könnycseppet, az eredeti zenét hangról hangra ugyanúgy kezdő új főcímzene és a kék képernyő megvan, aztán persze jön a kézzel rajzolt, nagyon szép animáció, magyarul egy pillanat alatt megvesznek minket kilóra. És hoppá, ezúttal sztorit is kapunk! Mármint valami olyasmit. A kezdő pályán Dagobertnek, azaz eredeti nevén Scrooge-nak meg kell küzdenie a Beagle-ekkel, akik betörtek a gazdag öreg kacsa birtokára valamilyen érték reményében. Hamarosan kiderül, egy térkép után kutattak, amely kincsek helyét jelöli. Dagobert megtalálja, és el is indul, hogy felkutassa az ereklyéket. Nem nagy sztori, valóban, de annál a semminél több, mint amit a NES-verzió adott a népnek.
De nem csak ennyit tettek hozzá a produkcióhoz WayForwardék. Dagobert eredeti hangja, Alan Young szinkronizálta mindenki kedvenc zsugori kacsáját, amitől – ha eddig még nem lett volna – teljes lesz a rajzfilmérzetünk, amiért a Disney rajzmesterei, Rick Evans és Mike Peraza is vastagon felelőssé tehetők. Az egész úgy néz ki, mintha az eredeti rajzfilmet néznéd, és bár elfért volna még néhány gesztus Dagobert arcára, nem kéred vissza a pénzedet, amikor sokadszorra látod ugyanazt a rosszalló tekintetet a csőrös kobakján, mert ezzel is a nosztalgiafaktort erősítik. Régen sem hiányoltuk a motion capture-megoldásokat.
A DuckTales minden pillanata a nosztalgia jegyében telik: a semmiből többször is előbukkanó ellenfelek (ahányszor visszafordulsz, újra támadnak), a hangok, a fejre ugrós támadás mind-mind egy régebbi kor gyermekei, a 2D-s és 3D-s rajzok, valamint a szinkron azonban valamelyest a modern időkbe helyezik, de még így is olyan érzeted lesz, mintha a játék évekkel ezelőtt született volna. Ez a teljesen nihilista, gondolkodásmentes ugrálás már nem menő, bár lehet ezt jól csinálni. Legutóbb talán csak a Sonic Generations-nek sikerült, a kék sünnek viszont talán egy picit jobban ment a menet.
Ennek az újrakevert változatnak ugyanis van egy nagy hátránya: ez pedig az irányítás, azon belül is az ugrálás. Szerencsétlen Dagobert néha megáll a pattogásban, hiába tartjuk nyomva folyamatosan a gombokat, a pogo, azaz a kacsa botján elkövetett nagy ugrás egyszer csak egy helyben álldogálássá válik, ami nagyon kellemetlen lehet, ha éppen egy gyors ellenféllel szeretnénk megküzdeni.
Másik oldalról pontosan az válik a játék egyik negatívumává, amivel többé szerették volna tenni: ez pedig a sztori. Többször vársz hosszasan egy pályán, amíg Dagobert egyik felfedezéséről beszél, vagy éppen egy másik karakterrel társalog, de ha a régi, bugyutább pörgést részesíted előnyben, a skip cinematic menüpont lesz a legjobb barátod. Nem szerencsés a sztori átugrása, hiszen tipikus Kacsamesék-poénokról maradhatsz le, de meg tudjuk érteni, ha kicsit eleged lesz a sok beszédből.
Mivel a DuckTales négy–öt ezer forintba fáj minden platformon, el lehet dönteni, hogy az az alig néhány órányi ugrálás megér-e ennyit, vagy megvárjunk vele inkább egy leárazást. Szerintünk azoknak, akik szerették a régi verziót, a régi platformjátékokat vagy a régi rajzfilmet, mindenképpen megéri beruházni rá. Nem tartós darab, nem váltja meg a világot és még csak jó helyen sincs jó időben, de van annyira szép és kellemes, hogy le tudjon kötni nagyon rövid ideig.